Emlékezethely-kutatók (Kulter)
(kiadvány: Az emlékfoltozók)

Máté Angi kötete már a borítóján ábrázolt tündérrigólányokkal szélsőséges befogadói reakciókat váltott ki. Sokan ufókkal, misztikus, depresszív hangulatot árasztó lényekkel azonosították a két avantgárd, formabontó alakot.

Érthető, hiszen a szülők színes vidámságot, kedvességet várnak el egy meséskönyvtől, amelynek a szemléletét minden további nélkül elsajátíthatják a gyerekek. Vagy létezhet-e egy olyan szülői tábor, amely inkább ugyanúgy áll az ilyesfajta gyerekkönyvek felolvasásának, kézbeadásának kérdéséhez, mint ahhoz a nagy dilemmához, hogy mikor és hogyan mondják meg gyereküknek, hogy nem létezik a mikulás? Furcsamód szinte minden olvasó már a könyv kézbevételével is a kötet bizonyos műfaji szabályainak felforgatását, ebből adódóan a célközönség korhatárának kitolódását állapíthatja meg. Kérdés tehát, hogy kinek is szól Máté Angi könyve? A dilemma azonban eldöntetlen marad, hiszen a kötet és a potenciális közönség olvasói igénye között fennálló távolság áthidalása olyan horizontváltást követelne meg, amely megváltoztathatná akár a gyermekirodalom szocializációban betöltött szerepéről kialakult képünket is. Megállapítható, hogy leginkább e változást övező támogató, illetve ellenző szemlélet osztotta két táborra Az emlékfoltozók értelmezőközösségét.

Valószínű, hogy a kötet pontosan a meséskönyvekkel szemben támasztott elvárások bizonyos fellazításának köszönheti, hogy a tavalyi könyvhéten való megjelenése óta beszélünk, vitázunk róla. Nem túlzás, ha – a kötet recepciójára támaszkodva – azt mondjuk, Máté Angi a gyermekirodalom egyik fontos, újító alakja, aki beszédmódjának, nyelvi megformáltságának, szövegszervező eljárásainak, témáinak köszönhetően a kortárs magyar irodalom írója is. Az Aranyvackor-, Bródy Sándor-, IBBY Év Gyermekkönyve-díjas szerző könyveit nem lehet csupán a gyermekirodalom fogalomkészletével értelmezni. Korábbi meséskönyveinek (Volt egyszer egy, Pozsonyi Pagony, 2010; Kapitány és Narancshal, Magvető, 2012) is olyan különleges kisugárzása van, amely egyszerre ragad magával felnőtteket és gyerekeket – így téve felnőtté a gyerekeket és gyerekké a felnőtteket. De ez a különös hangulat Az emlékfoltozókban tovább fokozódik – a kötet nagysága és mindenekelőtt szürrealitása miatt ugyanis, ahogyan a kötetben eltűnnek a materiális világ szabályai, úgy kerülnek felszínre az azon túli jelenségek. Ahogy a kötet ajánlója is szól: csodaságok. De mik is ezek? Valószínűleg minden hétköznapi dolog (villamos, szekrény), élőlény (pillangó, róka), fogalom (szomorúság, repülés), amelyre gyermeki kíváncsisággal tekintünk, amelyet meg akarunk ismerni vagy javítani. Ez utóbbi szándéknak nagy jelentősége van, ugyanis ez egyfajta gyermeki nézőpontból fakadó törekvés, amelyet többek között a gyermeklíra egyik jól ismert alakja, Varró Dániel is megfogalmaz a Nők Lapja oldalain közölt Apanaplójában (2011/30. 53.), vagy amelyet az illusztrátorból mesekönyvíróvá (is) lett Lakatos István is gyógyítási eszközként használ Dobozvárosában.

A meséskönyvek izgalmas lehetőségek tárházát jelentik kép és szöveg párbeszédének vizsgálatát tekintve is, ezért a könyv egyik legfontosabb értelmezési szempontjaként az IBBY Év Illusztrátora-díjas Rofusz Kinga rajzait és Máté Angi mondatait vetem össze. A kötet képei mintha még inkább elbizonytalanítanák a kötet műfaji besorolását, ugyanis a meséskönyvek megszokottan élénk, kedves, könnyed képei helyett a színek szürkesége, haloványsága, pasztell jellege, az alakok nyomasztó hangulata érvényesül. A borítóról két hosszú nyakú, leginkább talán Picasso bizonyos képei által ihletett arcformájú, fehér bőrű lány néz ránk meredten. Tekintetük egyszerre emberfeletti, mint a tündéreké, üres, mint a madaraké, és ártatlan, mint a gyerekeké. A kötet hátsó borítójának tetején rögtön olvashatjuk is jelentéstömörítő megnevezésüket: „Hogy kik is azok az emlékfoltozók? Talán két tündér? Vagy két rigó. Esetleg két kislány. Két tündérrigólány: a limonádéhajú és a faodúbarna.” Tehát ahogy a történetekben megjelenő, úgy a borítóképen szereplő alakokhoz sem rendelhető egyértelmű meghatározás. Mindkét médium inkább továbbgondolásra késztet, a szöveg segít elmondani az elmondhatatlant (pl. Amikor kopogtak valamik, 26.), a képek pedig megpróbálják megjeleníteni a megjeleníthetetlent (pl. Amikor egymás álmát álmodták, 20.). Persze mindezt egyszerre kísérlik meg, egymást mankóként használva mesélnek el huszonkét történetet.

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Szép Szilvia. Kulter.hu, 2013. november 18.

2013-11-18 17:49:06
Lispector, Clarice (1920–1977)
Fordította: Bense Mónika
Egy fiatal lány a dzsungelből Rio de Janeiróba kerül gépírókisasszonynak: vajon az ő ártatlansága lesz erősebb vagy a nagyváros nyüzsgése? Ezt a történetet meséli el Clarice Lispector, vagyis az a férfi,...
Davis, Lydia
Fordította: Mesterházi Mónika
Abszurd történetek a hétköznapokról
Lydia Davis különleges novellái megújították a műfajt, és a kortárs amerikai irodalom megkerülhetetlen figurájává tették szerzőjüket. A flash fiction koronázatlan királynője olyan egyetemes emberi tapasztalatokat...
Závada Pál
Závada Pál új könyvének hősei az ország legnagyobb vállalatbirodalmának, a Weiss Manfréd Műveknek az örökösei - a gazdasági, politikai és szellemi élet ismert szereplői és magánemberek, barátok és vetélytársak,...
Schein Gábor
Az újrakezdés regénye
Kiefer, a magányos és elszigetelt kisvárosi számtantanár fokozatosan kénytelen rádöbbenni arra, hogy addigi élete és hivatása tarthatatlan és értelmetlen. Mindezt jegyzeteiben akkurátus pontossággal rögzíti...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ