Miután többször kerültem kínos helyzetbe Fehér Béla előző regénye, a Kossuthkifli olvasása közben (jelesül: vonyításszerűen elő-előtörő röhögés tömegközlekedési eszközökön), nagyon vártam a következő „adagot”, s egyben tartottam is tőle.

Szerencsére nem kellett: a Jelenetek egy vakondűző életéből első osztályú olvasmány. A főszereplő, Ecsedi Béla élete olyan, mint egy Rejtő-regény: ügynök apa, Párizsba disszidálás, minimum furcsának nevezhető barát, flúgos riporternő, bicskanyitogató főnök, érte epedező berber nők és leszbikus feleség. Így, együtt izgalmas, egzotikus – az egyes részekre fókuszálva azonban rideg és kilátástalan képek rajzolódnak ki előttünk, még ha némileg tompít is a sztori igazságtalanságán a főhős nem épp makulátlan jellege. Az ötvenhez közelítő férfi egy rozzant, lakókocsivá alakított Roburban éli az életét – a jelentős létszámú kifüstölt vakond legnagyobb bánatára. Ecsedi furikázik a hol hibbant, hol szokatlanul gáláns kuncsaftok között, miközben fogalma sincs, hol van otthon, hol is van a hazája és kihez tartozik valójában. Persze, nem kell félteni, ha egy kis fusizásról van szó, és akkor sem cselekszik épp lovagiasan, ha nem biztos érzelmeiben (vagy egyáltalán: azok létezésében), de valószínűleg épp ettől olyan emberközeli. (A szerethető azért túlzás volna, bár a kiváló zenei ízlés sokat javít a helyzeten.) Katarzis, az nincs – vagy legalábbis nem nevezném annak a módot, ahogyan Ecsedi Gyula végül rábukkan – a talán nem is annyira – gyűlölt édesapja nyomára.

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Csepelyi Adrienn, www.vasarnapihirek.hu, 2013. november 25.

Megjelent a Vasárnapi Hírek 2013. november 24-i lapszámában.