Megjelent a magyar Zabhegyező amerikai köntösben.

Kiderül, hogy a prózában mégis számít valamit a történetmesélés, hogy Joyce ritka nagy állat volt, a posztmodern irodalom meg átverés. Hogy is jelenik meg ez a Jégvágóban?
Centauri mesélte – miközben Balatonalmádi felett üldögéltünk a tábortűz körül barátainkkal, egymást rémtörténetekkel szórakoztattuk javaslatomra, és a Tambora vulkán 1815-ös kitörésére emlékeztünk, no meg Byronra és Shelleyre –, hogy vannak emberek, akiket annyira idegesít, hogy nem tudják, ki ő – melyik nagy magyar író rejlik neve mögött –, hogy még fenyegető leveleket is kap. Sőt, a minap egyenesen olyan levél érkezett, hogy egy olvasója nem csak egyszerűen elküldte a francba, hanem könyvét a Pest felé tartó vonat ablakából kihajította.

Ezen nagyot nevettem, majd elmeséltem neki, hogy pár héttel korábban levélben megkeresett egy nagyon kedves leányzó, azzal a hihetetlen történettel, hogy Füzesabony környékén, a vasútállomástól nem messze, a sínek mellett talált egy novelláskötet, amelynek a címe Kék angyal volt, s bizonyos Centauri írta. Nagyon szeret olvasni, igaz, saját magát csak amolyan laikus olvasónak tartja,  mégis úgy sejti, hogy a könyv álneves szerzője mögött én vagyok. Bár a leghatározottabban visszautasítottam állítását, sőt, közöltem vele, hogy én személyesen is ismerem magát Centaurit, akinek ez inkább szerzői-, mint álneve. Olyasmi, mint Marie-Henri Beyle-nek  volt... na mi is? Igen, az, hogy Stendhal. Higgye el... – írtam a drága olvasónak – ...a Centauri név mögött nem lakozik sem Csokonai Lili, sem Spiegelmann, sem más, legfőképpen nem én vagyok, hanem csak és kizárólag önmaga. „Értem. Micsoda humorérzék! Csak önmaga!" – élcelődött válaszában a kedves kisasszony és közölte, hogy Budapesten járva meglátogatna és aláíratná a könyvet. Kezdett a történet rémálommá és karneválivá válni.

Közben eltelt pár hónap, és végre, 2013 őszén, megjelent Centauri legújabb regénye, a Jégvágó. Újra találkoztam barátommal, aki adott egy példányt, hogy írhassak most róla, sőt, dedikálta is. Még ki sem hűlt a fotel, amiben az imént még Centauri ült, amikor a kisasszony beállított hozzám. Teával kínáltam, kellemesen elbeszélgettünk, s közöltem vele ismét és határozottan, hogy Centauri nem én vagyok. Ekkor pillantotta meg asztalomon a Jégvágót, szinte felsikoltott, majd felkapta a könyvet és kinyitotta. „Nahát – mondta tündöklően kacér hangján – micsoda trükk! Saját magának dedikálta! Jellemző!"

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Weiner Sennyey Tibor, Kultúrpart.hu, 2013. december 3.