Ljudmila Ulickaja: "Nem akarok többnek mutatkozni, de kevesebbnek sem" (KönyvesBlog)
(kiadvány: Örökbecsű limlom)

Ljudmila Ulickaja új könyve, az Örökbecsű limlom olyan, mint egy padláson talált, poros doboz, amelyből egymás után bújnak elő a másoknak talán lényegtelen, de nekünk nagyon is fontos emlékek. Ulickaja néha megváltja a világot, néha méltatlankodik egy nagyot azon, hogy mivé lett, de közben sosem feledkezik meg humorról és emberségről. Dobozában akadnak esszék, interjúk (köztük egyetlen, nem orosz anyanyelvű kérdezőként a kötet fordítójának, Goretity Józsefnek kérdései), személyes kincsek, és egy sor hihetetlen történet kis-nagy emberekről. Előkerül belőle Isten, haza, család, nehéz idők és boldog pillanatok, felvonulnak ősök, barátok, rászorulók és segítőik. Vagyis minden, ami hetven év alatt belezsúfolható a feneketlen dobozkába. A szerző nyitott könyv ugyan, de még az utolsó oldalon sem gondolhatjuk, hogy ismerjük ezt a könyvet. Kimeríthetetlen, mint a padlás kincsei. A kötet bemutatójára Budapestre érkezett írónőt festészetről és gyűjtőszenvedélyről faggattuk, és feltettük neki saját kérdését, amit egy orosz oligarchához intézett. De vajon mi köze a filozófiának egy kislány könnyeihez? Interjú.

Könyve első oldalain azt írja, hogy a tárgyak, amiket őrizgetünk, anyagi dolgokkal is kapcsolatban állnak, és általában pozitív emlékeket sugároznak. Hisz abban, hogy a tárgyaknak negatív energiájuk is lehet, ami valamilyen módon hatással van arra, aki őrizgeti őket? Ön minden kidobott tárgyra emlékszik - a fogaskerekektől az összetört teáskészletig - , de vajon csak azért, mert jó élményekhez köthetők?

A tárgyakkal való kapcsolatom nagyon-nagyon messze áll valamilyen sámántevékenységtől vagy sámánjellegtől. Nem gondolom, hogy léteznek pozitív vagy negatív, rossz vagy jó szellemek. Hogy nekem egy-egy tárgy mit jelent, az nem annyira magával a tárggyal van összefüggésben, hanem azzal az emberrel, akire emlékezni tudok általa. Egyszer egy ismerősömtől kaptam ajándékba egy fekete-afrikai szobrot, egy vudufigurát. Amikor az egyik hívő pravoszláv barátnőm eljött hozzám látogatóba, és meglátta ezt a szobrot, felkiáltott. Jaj, mit csinálsz, hát magadra hozod a bajt! Erre megkérdeztem tőle, hogy csak nem gondolja, hogy ha kidobom, akkor már soha életemben nem történik velem semmi rossz? A szobor természetesen most is ott van a polcomon.

A könyvéből árad valami, amit én úgy fogalmaztam meg, hogy a gyűjtögetők bölcsessége. Szerintem minden mesemondó gyűjtögető is, de ön annak tartja magát?

Inkább antigyűjtő vagyok. Egyetlen dolog volt, amit komolyan elkezdtem gyűjteni, egy szakácskönyv-kollekció. Aztán ahogy gyűltek a szakácskönyvek, előbb a legjobbat, aztán a második legjobbat, majd a harmadik legjobbat odaajándékoztam olyan barátnőimnek, akik tényleg nagyon komoly gyűjtők voltak. Mára gyakorlatilag nem maradt benne semmi értékes. Ilyen módon én nem tudom magam gyűjtőnek nevezni.

Amikor először olvastam a könyvében a hitről, nagyon kíváncsi lettem, hogy milyen az ön saját, személyes istene. Úgy gondolom, hogy nincs egyféle Isten (vagy nevezzük, ahogy akarjuk), hanem mindenkinek saját variációja van rá. Aztán pár oldallal később olvastam, hogy ön is hasonlóan vélekedik erről. Mit gondol, az ember a saját képére formálja az istenét (vagy olyasvalakiére, akivé válni szeretne), vagy legalább az istenkép kialakításban tudunk teljesen őszinték lenni magunkhoz?


Ezt a bizonyos problémát, amire ön is rákérdez, Voltaire fejezte ki először - a háromszögeknek háromszögletű az istenük. Ami, hogyha továbbvisszük a dolgot a kérdésfeltevés logikája szerint, úgy nézne ki, hogy nem az Isten teremtette az embert saját képére és hasonlatosságára, hanem az ember teremti őt a saját képére. Ez azt jelentené, hogy a saját hibáit, vagy akár a saját bűneit is belehelyezné ebbe az istenteremtésbe, miközben hát az Isten mégiscsak ideális alak. Tehát ellentmondás van a problémában.

Külön kis esszét-emlékfoszlányt szánt a könyvben kedvenc festményének, férje, Andrej Kraszulin Napfelkelte Szokolnyikban című munkájának. Azt írja, a képen történik valami a festő és a külvilág között, amit nem mindig sikerül dekódolni, de a festmény élőn ábrázolja a köztük lévő kapcsolatot. Mit gondol, az írás statikusabb, kevésbé élőbb kifejezési forma a festészetnél, vagy ilyen szempontból hasonlítanak egymásra?

Ez alapvetően nyelvi kérdés. Ha a festészet és az irodalom közötti kapcsolatról próbálunk beszélni, az olyan, mint az idegen nyelvből anyanyelvre fordítás kérdése. Bármit le lehet fordítani, de pontosan tudnunk kell, hogy van veszteség a fordítás közben. Ebben az értelemben a festészet, a zene, az irodalom, habár mindegyik emberi nyelv, de különféle nyelvek. Az összes ilyesfajta művészeti nyelvnek megvan a maga kiterjedtségi zónája. Ha a látást vesszük alapul, akkor egy bizonyos látószöget tudunk csak bezárni, ha a hallást, akkor csak egy bizonyos frekvenciasávon belül tudunk hallani, mindegyiknek megvan a maga kifejezési korláta, területe. Ezek a területek csak nagyon pici hányadban fedik le egymást, és az is előfordulhat, hogy sosem kerülnek fedésbe. Az irodalmi nyelvnek megvan az a sajátossága, hogy képes leírni valamennyit abból, ami a festészetben vagy a zenében történik, de egészen biztos, hogy ez csak a leírása lesz valaminek, és nem ő maga. Sosem lesz zene és sosem lesz festészet. Például az, amit Bach a zenében kigondolt, szavakkal, irodalmi vagy más művészeti ággal soha nem fejezhető ki.

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: KönyvesBlog.hu, 2013. november 29.

2013-11-29 14:54:57
BECKETT, SAMUEL
Samuel Beckett Watt című regénye különös olvasmány, cselekményét leírni szinte lehetetlen. Watt-tal történnek bizonyos dolgok, tesz bizonyos dolgokat, részt vesz bizonyos beszélgetésekben, majd a történet...
DÜRRENMATT, FRIEDRICH
Fordította: Kurdi Imre
Az öreg hölgy látogatása mesteri dramaturgiájával, tragikomikus karaktereivel és sötét humorával a 20. század szorongó életérzésének emblematikus megtestesítőjévé vált. A darab, amely első bemutatóin a...
Závada Pál
Závada Pál új könyvének hősei az ország legnagyobb vállalatbirodalmának, a Weiss Manfréd Műveknek az örökösei - a gazdasági, politikai és szellemi élet ismert szereplői és magánemberek, barátok és vetélytársak,...
Schein Gábor
Az újrakezdés regénye
Kiefer, a magányos és elszigetelt kisvárosi számtantanár fokozatosan kénytelen rádöbbenni arra, hogy addigi élete és hivatása tarthatatlan és értelmetlen. Mindezt jegyzeteiben akkurátus pontossággal rögzíti...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ