Krasznahorkai László tegnap az Írók Boltjában remekelt. A beszélgetésnek két apropója volt. Az egyik legismertebb magyar író a napokban ünnepelte a 60. születésnapját. Plusz az 1999-es Háború és háború című regénye most végre az eredetileg tervezett formában jelent meg. Nem hangzik túl érdekesnek, még a közönségen sem látszott a tobzódás, pedig ennél zseniálisabb szereplést aligha képzelhetünk el.

Miért buli ez a hipsztereknek is?

Külföldi beszámolókból arról olvashattunk, hogy ha Krasznahorkai New Yorkban van, menő fiatalok várnak hosszú sorokban a felolvasásra. Persze tudjuk, hogy jó és külföldön is értik, még a hollywoodi partikon is a Sátántangó fut a háttérben. Ha pedig Krasznahorkai a pódiumon van, élő művészetet kapunk, mindenfajta kitérő és bevezető nélkül. Talán észre sem vesszük. Képes feloldani az általános szorongást, amit a művészetből a közvetlen valóságba átlépkedéskor érzünk.

Az Írók Boltában tömeg volt, végig álltak a lépcsőn, alig volt levegő. Az első adekvát, mégis száraz kérdés – mi a Háború és háború kiadásának története? – után több nem hangzott el az egyórás esten. Krasznahorkai elkezdett beszélni, mesélni, kezével is néha valamit elmutogatott és mindenki hallgatta. Totális, nagyszerű élmény volt. A jelenlévők között valószínűleg senkiben sem volt kétely, hogy vannak Írók nagy betűvel (és Művészek, úgy általában, meg Emberek, úgy mindig), de ha esetleg másban van ilyen, az most higgyen nekünk és süllyessze ezt nagyon mélyre magában.

“Nyilnak zárójelek - és jönnek különböző történetek.” - Krasznahorkai az Írók Boltjában

Egy mániákus könyvtáros utolsó útja

A könyv kiadásának története amúgy izgalmas kacskaringó. Nem vállalkozhatunk arra, hogy pontosan átadjuk Krasznahorkai hömpölygő meséjét, de néhány infót leszedtünk belőle. Lélekrázó az, hogy ez a sárban taposó, magyar valóság író kezet ráz a korunk trendjeivel. A Háború és háború főhőse, Dr. Korin György levéltáros (akinek neve végre helyesen lett leírva az új kiadásban) még az előző évtizedben fut bele egy titokzatos szövegbe, amit élete árán is fel akar tenni az internetre, mert ott megmarad és mindenki olvashatja.

Még bombasztikusabb az, hogy miért született meg ez a regény: Krasznahorkait megviselte és gondolkodóba ejtette, hogy a Sátántangó (1985) egyik hősével, Haliccsal találkozott a film forgatásán. Mármint tényleg. Aztán később a Viharsarok egyik szegletében, Futakival is váltott néhány szót. Ekkor kezdünk billegni, hogy akkor most az irodalmat éljük, ugye? Mert épp most mondja az író, hogy neki főleg akkor, mindenre ezer meg egy bizonyíték kellett és távol állt tőle transzcendens meg az ezoterika.

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Kandó Eszter, VS.hu, 2014. január 9.