Székely Csaba kamaradarabjait először a romániai Látó folyóirat közölte, külön-külön. Talán ez az egyetlen lap, amely bátran, egész terjedelemben le mer hozni egy provokatív trilógiát. Az üdítő fekete humor, a falubéliek „nagy” ügyei egyszerre könnyfakasztóak és mélységesen elgondolkodtatóak.

A Bányavidék kötetbe összegyűjtött Székely-drámák elrendezése nem csupán a megjelenési sorrendhez, hanem a drámák cselekményeihez is igazodik: ívet ad az, ahogyan a községből faluvá válik a közös helyszín, ahogy romlik a lakók anyagi-szociális és pszichés állapota, ahogyan tönkremegy a három főszereplő élete. A darabokban rendre megjelenik a községhez vagy faluhoz közeli erdő, ahol a helyiek felakasztják magukat: ez az abszurdum misztikussá teszi a helyet, ami amúgy sosem jelenik meg a színpadon, csupán egy rituális helyszín, melyet megemlítenek a szereplők. Szimbolikus a címben forgó, bezárt bánya is: akinek eddig volt munkája, annak most nincs. A közösség egyszerűen halálra van ítélve ezen a helyen, ahol a szereplők már nem ismernek istent, de még az irgalmat se igazán. A három dráma így az Atya, a Fiú és a Szentlélek, azaz a szentháromság tagolására is emlékeztethet minket, hiszen a Bányavirág egy haldokló apa körül lezajlott történetet mesél el, a Bányavakság egy polgármester saját bensőjében zajló, a külvilággal való harcát mutatja be, míg a Bányavíz egy paplak viselt dolgaiba avat be. Mindemellett a kortárs drámák között ritkán látni ilyen friss, unikális jellemrajzokkal megírt kamaradarabokat, melyek a figurák életének egy szegmensét kiragadva egy egész közösség életét képesek elénk tárni.

A Bányavirág antihőse, a mocskos szájú Iván apja halálát kívánja, hogy a felszabaduló örökségéből saját álmát valóra váltsa. Mihállyal, a kefekötő orvossal minduntalan azon veszekedik, hogyan vonják meg apjától a gyógyszereket, és miként aludjon el fájdalmában az öreg, de a darab legvégén Mihály szájából tudjuk meg, hogy Iván apja minden ingóságát a gyarlóságaira hivatkozva az egyháznak adományozza. Az apa vezeklése és az Úr iránti tisztelete a fia szempontjából a legnagyobb bűne. És Iván végül belenyugszik, hogy haldokló apja mellett kell érdemtelenül vesztegelnie. Hiszen ő maga a bányavirág, ahogy Irma mondja:

    „A bányák mélyén, repedésekben, eldugva mások elől, bányavirágok vannak. Ha azok valaki felhozza a felszínre[…] csillogni kezdenének.”

Irma, a szerelemtől bús feleség „skarlátbetűt” visel a szíve alatt. Ivánba szerelmes, de férjezett. Férje, Illés a nő kedvéért felakasztja magát az erdőben, hátha így a nő megtalálja a boldogságát. De ez a feláldozás, akárcsak a haldokló apa végrendelete, egy fricska a szerzőtől, hisz a szerelem nem teljesül be, az áldozat teljesen hiábavaló. A Bányavirág tragikumát a szereplők hiábavalóságában kereshetjük, azonban az Iván pszichéjében végbemenő változás az, amely kifejezővé teszi azt.

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Nagypál István, Félonline.hu, 2014. január 12.