Kortársunk. Ízig-vérig mai író. Bár ha most jelenne meg a VII. Olivér, minden bizonnyal lelektűröznék.

Gyanítom, hogy A Pendragon legendát is. Ám mindez őt nem zavarná annyira. Ha meg mégis, akkor nem mutatná ki. Föltehetően ugyanazzal az elegáns öniróniával kezelné, amellyel Benedek Marcellnak is válaszolt, amikor az szóvá tette a Színház című Maugham-regény fordításának hibáit: „A legtöbb vétek, amelyet a fejemre olvasol (…) olyan természetű, hogy vastagon alá szoktam húzni a magyardolgozatokban, s elpirulok, hogy én magam is elkövettem. (…) Megnyugtatásodra közlöm, hogy ez idő szerint semmiféle fordítással nem foglalkozom, és nincs is ilyesmi kilátásban.”

Manapság sokat hallani arról, mennyire fontos mind a könyvkiadónak, mind az alkotónak egy úgynevezett írói brand fölépítése. Szerb Antal viszont már majdnem egy évszázaddal ezelőtt szerzői imázsban gondolkodott. „Az írást a szó szoros értelmében hivatásnak tekintette – olvashatjuk Havasréti József könyvében –, és teljes öntudattal a professzionális irodalmi intézményrendszer részeként határozta meg magát. (…) Sokat hangoztatott szerénysége és visszafogottsága ellenére (…) tudatos és sikeresnek szánt irodalmi karriert épített.”

S míg egyfelől azt mondta Nemes Nagy Ágnesnek, hogy ő a legkisebb képű magyar író, addig az írói hivatást a vallási elhivatottsághoz hasonlította, és vizsgálódásai tárgyává tette az irodalmi intézményrendszer működését éppúgy, mint az írók anyagi megbecsülését. Vagyis A Pendragon legenda főszereplője, az önmagát neofrivolként jellemző Bátky János törekvése („komoly dolgok könnyed megfogalmazása”) a hős megalkotójára, annak írói célkitűzésére is igaz.
HIRDETÉS

Mindettől Szerbet még az olyan kortársi gesztusok sem tántorították vissza, mint amikor például Horváth János a Magyar irodalomtörténet ajándékpéldányát végigjavította stiláris szempontok szerint. Havasréti József nagy ívű munkája egyszerre élet- és pályarajz, műelemzés, hatástörténet és könnyen fogyasztható, olvasmányos esszé. Életnagyságú közelségbe viszi olvasóját a XX. századi magyar irodalom egyik legjelentősebb, legsokoldalúbb és legeredetibb hangú alakjához, a „könyvemberhez”.

Tudták például, hogy Szerb kedvenc szava az extázis volt? Vagy hogy Ulpius Tamás figuráját Térey Gábor művészettörténész Benno nevű fia ihlette, akihez Szerbet homoerotikus vonatkozású kamaszkori barátság fűzte? Na és azt, hogy amikor egy borgőzös estén Márai nem éppen européer megjegyzéseket tett a zsidóságra, az ideáljában csalódott Szerb a példaképnek tartott kolléga távozása után sírva fakadt?

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Benedek Szabolcs, NOL, 2014. január 18.

A cikk eredeti változata a 2014.01.18-i Népszabadságban olvasható.