A Krusovszky csöndes, a Krusovszky szomorú, a Krusovszky sose volt gyerek. Erre gondolok, ha Krusovszkyra gondolok, és jönnek, csak dőlnek a csöndes, szomorú, túlérett verssorok. Aztán egy vékonylábú kölök zöld klottgatyában megáll a várostól távol, és szövegelni kezd. Ráfogom, középső gyerek, van benne praxisom, érzékeny, nyűgös és bölcs, mint a napkeletiek. Dénes kicsiben pont ilyen lehetett, jól eltett mindent abban a szőke fejében, mert most ugyan barna, de minimum egy nagynéni biztosan állítja, háromévesen búzaszőke volt.

Mostanában úgy olvasok, teszem át rögtön gyakorlatba, kutyás könyvet kutyán, gyerekest gyereken tesztelek. Mindenhol ott vagyok. Írta Krusovszky Dénes, "Miért nem értik ezt a felnőttek?", már a felütés bejön, jó fej ez a Dénes, nem kavics, nem kéreg, nem biciklicsengő, nem fűnyíró. Hoppá, ugrik az összhang, a legkisebb protestál, elektromos fűnyíró, hát milyen sokáig az akartam lenni. A középső menti ki a költőt, de mégse lettél, rád is érvényes tehát "a fűnyíró, az nem én vagyok". Leragadnak, folytatják a sort, a fikusz benjámin nem én vagyok, berekesztem, kezd ebből sok lenni, a HVG nem én vagyok.

A pocsolyában tükröződés szép, annyira szép, hogy legközelebb, ha esik, belenézetem őket. És nem fogom elcipelni onnan egyiket se, inkább majd Narcisszuszt mesélek, Marnot idézek fejből, őrület, mi mindenre visznek a Krusovszky versek. Vannak itt biciklitolvajok, galambetető, magányos néni, vannak vámpírok is, unalmas szakma, orkok, trollok, vérfarkasok, lélekbe sétál a foltember. Az arca, "az is foltból volt". Szürreális álomban fűcsomóvá lenni mindannyiunk szerint a legjobb. Jobb, mint virágnak. Mint fának. Mint svédgombának, a legkisebb szerint.

Kitör bennem a frász a svédtől, mintha meghallotta volna, mit gondolok. Van egy könyvem, 1975, Móra, pont ennyi voltam, amikor olvastam, nagyjából nyolc. Bárhogy hívhatnának, mondja Krusovszky, "miért épp ez lett a nevem", olyasmi hangsúllyal, ahogy Britt G. Hallqvist kérdezi, "Miért hívják a széket / éppen széknek?", Holnap nyolcéves leszek, ezt meg az Ingrid Sjöstrand mondja, mindenki nyolcéves, én, ő meg a pipaszárláb gyerek. Az akvárium, otthontalanok, és a nénike a földszintről mintha itt folytatódna. Mamának este nincs ideje / a gyerekekre, (a papának, és a nővérének sincs, mondja Ingrid), Dénes pedig hiába akar mesélni, "apának még át kellett néznie valami munkát, / anya meg a barátnőjével szkájpolt", és így tovább. Bár eddig is hallottam párszor, ez és ez a svédekre hajaz, nem volt az más, mint olyasmi. Ez a könyv tényleg ugyanazt műveli, úgy húzza elő a szív cserepeit, ahogy az északiak csinálták anno.

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Vécsei Rita Andrea, Prae.hu, 2014. január 31.