Mint a fülszövegen lévő, szűkszavú biográfiából megtudjuk, Szőcs Petra Kolozsváron született, Budapesten él, és ez az első verseskötete. Hogy nem zöldfülű szerzőről van szó, már abból sejthető, hogy a kötet a Magvetőnél debütál, valamint a portréfotót maga Szálinger Balázs készítette. Szerencsére a verseken is ez látszik. TOROCZKAY ANDRÁS ÍRÁSA.

„Beszögezzük a konyhaajtót, / mintha megvédhetnénk a házat / a kint köröző helikopterektől, / pedig már a vaku villanásától is összedőlne.” Könnyű dolga van a recenzensnek, ha jellemző sorokat akar kiválasztani, a kötet tiszteletreméltóan monomániás, lényegében egy témát variál, az elmúlásét.  A versek ciklus nélküli variációi tehát ennek a főtémának, hol egy család elmúlása, széthullása lesz hangsúlyosabb, hol egy (vagy több) szeretett ember halálának megtapasztalása, hol a pusztulásra vagy eladásra ítélt családi házból való költözés, és korábbi, megszokott, szívnek kedves állapotok felszámolása után érzett gyász.

Az elmúlás, illetve a halál és ezek társfogalmai nyilván olyan hatalmas és örök témák, amiket szó szerint a végtelenségig lehet variálni, ugyanakkor nagy a veszélye a súlyos evidenciák kimondásának. A szerző láthatólag nagy erőkkel azon van, hogy mindig érdekes tudjon lenni, inkább kevesebbet mond, mint sokat, továbbá igyekszik, legtöbbször sikerül is neki elkerülni a közhelyességet. Például az álmokra jellemző szürrealitás beépítésével, ami sokszor egyben humorforrás is. „Éjszaka szereztem egy ládát a gyógyszertárból. / Nagy lakkozott faláda, mégsem férsz el benne. / és kiderült, hogy az új lakásba / csak lapos tárgyakat lehet bevinni, egyenként.” (Költözés lapos tárgyakkal) Habár azzal egyszerűen sokadik olvasásra sem lehet mit kezdeni, hogy „Ha nem válaszolok neked, a halál legkétségtelenebb jele, a rothadás bevárandó.” Olyan evidenciának hat, mint a Szép, rövid vers zárlata: „Annyi mindent akarunk letagadni.” Bosszantó egy ilyen sor, ha előtte van egy jó vers: „Andreának mentettelek el a telefonomban, / hogy ne legyen belőle probléma. / Nagyanyámat használt sírba temették, / ez állt rajta: Editke, élt egy éve. / Ez persze két különböző dolog.”

A humor jelenléte üdítően hat ilyen alapvetően komor, mollos témájú lírában, ezt jól érzi a szerző, és szerencsére jó humora is van, de persze itt nem a jó anyósviccekről, térdcsapkodós poénkodásról van szó. A Kimenő című vers kezdése: „Árva voltam, szőke és román”, vagy a Drága gyerekeimé: „A házat el kell adni, mert nagy, gótikus és diófaillatú.” Ez a keserű, abszurd, mágikus-féle humor, amivel a Kétvízköz nagyja bír, legtöbbször organikusan illeszkedik a haldokló öregekhez, a szomorkás emlékezéshez, a rémálmokhoz, az elkerülhetetlen gyászhoz. Például az nem egyszerűen vicces, hogy „a titokzoknidnak köze van Istenhez”. Sem az, hogy „nehezen szoktam le a nagyothallásodról”. És abban is van valami torokszorító szeretet, hogy „a szemműtöttek szállodájában befáslizott arccal / jártak a betegek, sok reménykedő Jumurdzsák”. Elnevetjük magunkat ezeken a sorokon, mert elképzeljük Istent a nagyi titokzoknijában, a süket bácsit, akinek kiabálni kell (és az mindent félreért, miközben mi a hajunkat tépjük az idegtől), ahogy magunk előtt látjuk a vonuló betegeket is. Ugyanakkor duplafenekűek ezek a képek: egy öregember Isten titokzoknijai láttán már nem tud annyira jóízűt nevetni, mert a szóban a titok hangsúlyosabbá válik, mint a zokni, vélhetően a nagyothallásról sem azért kellett leszoknia a vers beszélőjének, mert valaki kigyógyult belőle, hanem mert már nincs az, akivel annyit kellett vesződni, hogy megértse, amit mond neki. És nem pusztán gegről van szó, mikor a vers betegeit nem kórházba helyezi. Mert talán ugyanazért szerepel szálloda kórház helyett, amiért minden haldoklót igyekszünk megnevettetni a halálos ágyon, mikor legszívesebben elsírnánk magunkat.  

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Toroczkay András, RevizorOnline, 2014. február 16.