Mit tenne a (mégoly kiváló rajzkészség birtokában is lévő) olvasó, ha le kellene rajzolnia a vakarózás izomlázát, a százöt éves vándorszendvicset vagy azt, hogy miképpen cigánykerekezik a katasztrófa?

Lenne baj rendesen! Még akkor is, ha mindezeket akár csak egyetlen mondatba kellene foglalnia, amelynek van eleje, közepe, vége. Darvasi László viszont nem csupán kósza mondatokba fogalmazza nyelvi leleményeit, hanem egyenesen mesekönyvbe. Már amennyiben annak tekintjük legújabb kötetét, melynek címe: A 3 emeletes mesekönyv.

Adva van egy háromemeletes ház, amely nem nagy, nem is szép, de mégis különleges, mert mesés alakok laknak és fordulnak meg benne, akik mesés kalandokat élnek át. Köztük Zalhúber Tibike, aki addig kérdez, amíg el nem zsibbad a szája, továbbá két, kényszeresen viccelődő vecsési káposzta, egy Professzor Nyihaha nevű lovacska és a mögötte húzott szekér, melynek neve: Adjunktus Nyekerge, a titokzatos padlást birtokló csúf asszonyság: Sámánova Pukkanova Jajneked, valamint az örökké huzakodó Kuruc Béla bácsi és Labanc Palika.

És van ott még egy lakó, mind között a legfontosabb: a Magyar Történelem. Talán már a felsorolás is jelzi, ezúttal nem az Óperenciás-tenger túloldalán járunk, hanem valahol a magyar valóság környékén. Sejtelmes, szottyos tájakon, de azért jócskán ismerős és igencsak kényes/veszélyes terepen. Amelyen Sztrófa Kata (a cigánykerekező katasztrófa) és a karikalábú Frász Marika ármánykodik, amelyből lassacskán eltűnnek a színek és ahol így egyre inkább fehér és fekete lesz a világ, ahol örökké perlekedik Kuruc Béla bácsi és Labanc Palika, ahol tanácstalan a magyarok Istene és ahol néha zokog a Magyar Történelem.

Kicsimesékkel, filozofikus félpercesekkel halad a szöveg úgy a kötet feléig, onnan aztán lódul egyet, és összefüggő történet kerekedik.

A rövid írások afféle tanmesék, de többségükben nem ám úgy nyikorgósan/szájbarágósan, hanem úgy, hogy azok értelmezése bizony odaadást, történelmi, közéleti háttérismereteket, sőt gyakran (leggyakrabban) szülői segítséget is igényel. Utóbbi persze egyáltalán nem baj, lehetőséget kínál ahhoz, hogy a család elbeszélgessen a magyar történelemről, a Don-kanyarról, a sárga csillagról, bizonyos szavak elrablásáról, kisajátításáról, vagy arról, hogy mi a bonyolultabb: a háború vagy a béke.

Mindemellett szó sincs arról, hogy Darvasi robusztus gondolatokkal tömné tele az oldalakat. Ő csupán játszik a szószobraival, a repkedő, vicces gondolatforgácsokkal, a történelemmel és a kacskaringós történetekkel, mesés fordulatokba, finom szűrreáliába csomagolja azokat. Pontosan úgy, mint a gyerekeknek írt Trapiti és Pálcika-történetekben, vagy a felnőtteknek szánt novellái esetében. Darvasi számára otthonos ez az álmodós/mesés terep, amelyen különben csak az mozog biztonságosan, aki úgy bánik a magyar nyelvvel, mint ő: mesterien, könnyedén, mégis tűpontosan.

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás, Trencsényi Zoltán, NOL.HU, 2014. március 2.

A cikk eredeti változata a 2014.03.01-i Népszabadságban olvasható.