„Mindenki gyűlöl mindenkit, aki veszélyes a tb-jére” – interjú Szilasi Lászlóval (Hvg.hu)
(kiadvány: A harmadik híd)

Nem az az igazán durva kérdés, hogy mi van a hajléktalannal, hanem az, hogy mi van azzal a rengeteg emberrel, akinek a munkájára már egyáltalán nincs szükség – véli Szilasi László, aki szerint ma a nemzeti hovatartozás egyik legfontosabb eleme a társadalombiztosítás. Az írónak a napokban jelent meg legújabb regénye, a szegedi hajléktalanokról szóló A harmadik híd. Interjú.

hvg.hu: A 2010-es regényét, a Szentek hárfáját a Magvető Kiadó intellektuális krimiként határozta meg, ezzel azonban ön nem volt tökéletesen elégedett. A harmadik hídnál is hasonló műfajról van szó. Ön szerint mi lenne a legjobb definíció?

SZ. L.: Amikor leülök írni, a tervem az, hogy regényt fogok írni. Nem szeretem a kategorizálási rutinokat. A Szentek hárfájánál egy fiktív gyilkosság gyötört, aminek utána kellett járnom. Amikor pedig az író egy bűntény után nyomoz, egy bűntényt kíván az írás által megérteni, annak a legtöbbször detektívregény lesz a vége. Én tehát nem választottam a krimit: a műfaj az anyagból következett. Olvasóként viszont nagyon fontosnak tartom a műfaji megjelölést, mert az mindig utasításokat, támpontokat, segítséget nyújt az olvasáshoz.

hvg.hu: A regények történeteiről is azt nyilatkozta, hogy ezek csupán alibit jelentenek az ön számára ahhoz, hogy ezek kapcsán az igazán fontos dolgokról beszélhessen.

SZ. L.: Valamikor még régen, amikor még iskolába jártam, azt olvastam Roman Ingarden Az irodalmi műalkotás című művében, hogy az irodalom a lényegi jelenségek nyugodt szemléletének lehetőségét adja. Én úgy látom, hogy nem csak a lényegi dolgokat, hanem szinte minden mást is elsősorban az irodalom által tudunk igazán zavartalanul megszemlélni. A harmadik híd megírásával például a hajléktalanság körülményei között élő embereket próbáltam közelebbről tanulmányozni. Ezt pedig úgy éltem meg, mint a felejtés ellen történő munkát. Teljesen egyetértek György Péterrel abban, hogy mindig rettenetes traumáink keletkeztek abból, amikor megpróbáltuk magunkat felejtésre ítélni. Úgy látom, hogy nemcsak elmúlt dolgokat, hanem olyanokat is megpróbálunk elfelejteni, amelyek most történnek, például a hajléktalanokat. Szerintem az ember fontos munkát végez a közösségének, amikor megpróbál egy-két ilyen dolgot föltárni, visszaemelni a felejtésből, nem ritkán a szándékos elfelejtésből, mesterséges megfeledkezésből.

hvg.hu: Ahány író, annyiféle stratégia létezik a történetek elmondására. Ön írás közben milyen stratégiát alkalmaz?


SZ. L.: A harmadik híd megírását nem úgy éltem meg, hogy van egy narratív készlet, amiből válogathatok. Sokkal inkább a vizsgált tárgy szülte meg, hogy mit és hogyan kell elmesélnem: néztem az anyagot, ami bizonyos kérdéseket és válaszokat diktált. Ilyen értelemben nem volt szabadságom abban, mit és hogyan mondok el. Nem feltétlenül hiszek abban sem, hogy a történetek az ember egyéni kreativitásából születnek. A harmadik híd története tulajdonképpen az, hogy valakinek elszeretik a nőjét, ami valljuk be, elég banális mintázat.

hvg.hu: Ez a vizsgált anyag nem más, mint a szegedi hajléktalanok élete.

SZ. L.: A regényt egy barátom ihlette, aki szépen lassan mindenét elveszítette. Amikor megismerkedtünk, volt lakása, munkája, felesége, és amikor elkezdett lecsúszni, hat éven át mindennap találkoztunk, és én nem értettem, hogy miért nem hal meg. Egy idő után nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a barátom egyedi struktúra, nagyon kemény férfi. Akkor megpróbáltam elgondolkozni rajta, hogy az ő nem tipikus lényét, történetét hogyan lehetne megjeleníteni. Ahogy egyre közelebb kerültem a szegedi hajléktalanokhoz, igyekeztem figurákat találni a témához, és megfigyelni az ő sokféleségüket. Amikor ez mind összeállt, már adódott a történet, amit el akartam mondani. Abban biztos voltam, hogy erre akkor leszek képes, ha a regényben olyan figurák beszélnek, akik közvetlenül benne vannak vagy voltak a történtekben. Ha ezt a többféle hangot meg tudom jeleníteni, akkor az ábrázolandó tárgynak talán lesz némi plasztikussága, térbelisége.

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Hercsel Adél, Hvg.hu, 2014. március 5.

2014-03-06 15:16:23
Lispector, Clarice (1920–1977)
Fordította: Bense Mónika
Egy fiatal lány a dzsungelből Rio de Janeiróba kerül gépírókisasszonynak: vajon az ő ártatlansága lesz erősebb vagy a nagyváros nyüzsgése? Ezt a történetet meséli el Clarice Lispector, vagyis az a férfi,...
Davis, Lydia
Fordította: Mesterházi Mónika
Abszurd történetek a hétköznapokról
Lydia Davis különleges novellái megújították a műfajt, és a kortárs amerikai irodalom megkerülhetetlen figurájává tették szerzőjüket. A flash fiction koronázatlan királynője olyan egyetemes emberi tapasztalatokat...
Závada Pál
Závada Pál új könyvének hősei az ország legnagyobb vállalatbirodalmának, a Weiss Manfréd Műveknek az örökösei - a gazdasági, politikai és szellemi élet ismert szereplői és magánemberek, barátok és vetélytársak,...
Schein Gábor
Az újrakezdés regénye
Kiefer, a magányos és elszigetelt kisvárosi számtantanár fokozatosan kénytelen rádöbbenni arra, hogy addigi élete és hivatása tarthatatlan és értelmetlen. Mindezt jegyzeteiben akkurátus pontossággal rögzíti...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ