Mesés útkeresés (Új Nautilus)
(kiadvány: Boldog Észak)

Ahogy Kun Árpád 2013-ban, a Magvetőnél megjelent, s azóta már az Aegon-díj egyik esélyesének tartott regényének alcíme is jelzi: Aimé Billion mesél. Mesél a nagyszüleiről, a szüleiről, az eltérő, mesés kultúrák örökségéről, a vudu szellemeiről. Mesél arról, hogy hogyan nem afrikai, és arról is, hogy ugyanakkor hogyan nem európai. A munkájáról, a vele kapcsolatban lévő emberekről, Kakashalom befagyott vízeséséről, különböző betegségekről és a szerelméről is. Közvetlenül önmagáról már annál kevesebbet, ez azonban nem gátolja az olvasót abban, hogy megszeresse őt. S miközben egy lebilincselő olvasmányélménnyel gazdagodik, az olvasottak hozzásegítik eddig nem (nagyon) látott, ismeretlen világok és kultúrák megismeréséhez is. Azonban hiába a sok, egymástól nagyon eltérő kultúra, az otthontalanság, az idegenség, a magány és a halál közelsége mindenütt jelen van. A kérdés, hogy mindehhez hogyan lehet viszonyulni. Kun Árpád válasza pedig Aimé története, ami egy minden kétséget kizáróan nagyon szép válasz.

Meglepően könnyű hozzászokni a sok hihetetlen elemhez, és nem is csak a már az alcímben beharangozott mesélés miatt, amely – amellett, hogy a regény narrációs technikájáról is sokat elmond –, a megidézett műfaj sajátosságaihoz kapcsolódóan aktivizálja az olvasó előfeltevéseit is. Sokkal inkább a történetek és a helyszínek közötti földrajzi és kulturális távolság az, ami közel hozza, és érdekfeszítővé teszi a leírtakat. A könyv elején ugyan még furcsa lehet az aszfaltban eltűnő – s akkorra már halott – apa megjelenése, de a mese annyira jól működik, hogy Aimé franciaországi találkozása önmaga alteregójával már egy pillanatig sem zavarba ejtő, ahogy abban sem találhat az olvasó kivetni valót, hogy Aimé édesanyja a fiú Franciaországba tartó gépén egy kígyó alakjában másodszor is elszenvedi a halált. A legtöbb hihetetlen elem az eddigi recenziók középpontjában álló első, nagyrészt Beninben játszódó részben található. Ennek sodrása – és az a tény, hogy itt Aimé őseiről és az őt nagyon meghatározó, fiatalkori életszakaszáról olvashatunk – pedig nagyban hozzájárul ahhoz, hogy az elbeszélés lassulása és megváltozása ellenére a könyv végig átütő maradhasson. A majomkenyérfákról lógó emberek, a vudu szellemeinek és a hihetetlen nagyszülők vajákosságának a fiú számára érthetetlen volta látszólag a lehető legnagyobb ellentétben áll apja Franciaországával, s még inkább a végül letelepedése helyszínéül választott racionális, gyakorlatias Norvégiával.

A Norvégiában átélt élmények sem nélkülözik a mesés elemeket. Ilyen például az, hogy a norvég kisváros fatemplomának mítoszában, és a templom díszítésén is helyet kapó figura azonossá válik a Beninből érkezett Aimével. Azonban ennek a világnak a leírása sokkal lassabbá, és – a szó legjobb, itt inkább a norvég kultúrához és időjáráshoz köthető értelmében – szürkévé válik. A kakashalmi öregek otthonában kapott ápolói állásban átélt mindennapok leírása, a különböző betegségekben szenvedő öregek bemutatása, és a norvég kultúra egészségügyhöz való viszonya, pontosabban szólva a demenciáról, valamint az öregséghez való hozzáállásról; a halál közelségének ilyen fajta megközelítéséről szóló elbeszélés könnyen tévútra vihette volna a regényt. Azonban hála a két világ közt lévő különbségek nagyon érzékeny, sok szempontú összehasonlításának, a témában rejlő didaktikusságot remekül kiküszöbölte a szerző. Egy példa a benini és a kakashalmi környezet különbségeinek érzékeltetésére: „»Döntsd el te!« Ahhoz voltam szokva, hogy nálunk Beninben a másik mindig jobban tudja, mint te magad, hogy éppen mit kell tenned, és azt rögtön parancsolóan a tudtodra is adja. Ezért úgy vettem, hogy a nőt minden sztárságom ellenére sem érdekli az ügyem…” (196.) Ennek az érzékenységnek az eredménye, hogy a test romlásával kapcsolatban álló folyamatok részletes leírása egy percig sem zavaró, a néhol elég naturalisztikusan ábrázolt részek (mint a pelenkacsere, fürdetés stb.) nem válnak öncélúvá, inkább éppen hogy segítenek az olvasónak abban, hogy ezekre az általában témává nem váló dolgokra természetesként, mindennapiként, közeliként tekinthessen. Mindez a prózanyelvben keveredik egy nagyon óvatos humorral, amely a legszomorúbb pillanatokban is mosolyt csalhat az olvasó arcára. Jó példa erre a kötet vége felé megismert Oddvar alakja, akinek leírása még a halál közelsége (és felesége halálának tényleges közelsége) ellenére sem nélkülözi a humor különböző formáit. Úgy vélem, hogy ezt kivitelezni és működtetni nagyon kivételes teljesítmény.

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Takács Éva, Új Nautilus, 2014. március 10. 

2014-03-10 14:16:07
BECKETT, SAMUEL
Samuel Beckett Watt című regénye különös olvasmány, cselekményét leírni szinte lehetetlen. Watt-tal történnek bizonyos dolgok, tesz bizonyos dolgokat, részt vesz bizonyos beszélgetésekben, majd a történet...
DÜRRENMATT, FRIEDRICH
Fordította: Kurdi Imre
Az öreg hölgy látogatása mesteri dramaturgiájával, tragikomikus karaktereivel és sötét humorával a 20. század szorongó életérzésének emblematikus megtestesítőjévé vált. A darab, amely első bemutatóin a...
Závada Pál
Závada Pál új könyvének hősei az ország legnagyobb vállalatbirodalmának, a Weiss Manfréd Műveknek az örökösei - a gazdasági, politikai és szellemi élet ismert szereplői és magánemberek, barátok és vetélytársak,...
Schein Gábor
Az újrakezdés regénye
Kiefer, a magányos és elszigetelt kisvárosi számtantanár fokozatosan kénytelen rádöbbenni arra, hogy addigi élete és hivatása tarthatatlan és értelmetlen. Mindezt jegyzeteiben akkurátus pontossággal rögzíti...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ