Folytatást készíteni csábító, de roppant kockázatos vállalkozás, főleg, ha az első rész sikeres volt. Meg tudja-e a szerző ugrani újra ugyanezt a lécet, lehet-e még újat hozzátenni, csavarni egyet a történeten, vagy marad a rossz szájíz, és a második kötet száműzése az egyszer olvasott könyvek polcára. Joanna Bator 2011-es Homokhegye a gyökértelen identitásból, fésületlen családi kapcsolatokból, a vasárnapi fasírtszagból, Isaura végtelenített szenvedéseiből, és az utódok által kinevetett vágyakból építkezett. (Korábbi interjúnk a szerzővel itt olvasható.) Folytatása, a Homokfelhő a harmadik generáció, a mindennapi kommunizmus utolsó éveiben szocializálódott Dominika sorsán keresztül mesél a világba önként vagy akaratuk ellenére szétszóródott lengyelekről, a halál közeledtét megjósoló fényképekről, és olyan életekről, melyek fő célja a veszteségre való emlékezés volt. A Homokfelhő a hét könyve.

Erős női karakterekkel tűzdelte tele Joanna Bator a 2011-es Homokhegyet, és nagy kérdés volt, hogy ennek egyenes folytatásában, a Homokfelhőben, mit tud még hozzátenni ehhez a lengyel szerzőnő. Aki nem mellesleg tényleg ott folytatja, ahol a három női generációt bemutató első regényében (ők voltak azok, akik „mindig későbbre várják a boldogságot”) abbahagyta.

A vízipók-sellő tavacskába zuhant Dominika a Homokfelhő cselekménye szerint már az Eneszkában lábadozik: gyógyulását a lengyel városkában, Walbrzych-ban módszeresen leribancozott, egyszerre megvetett és irigyelt Grazynka finanszírozza (neki sikerült a walbrzych-i lányos anyák álma, és a történet idején egy gazdag német férfi oldalán éldegél), a csontok összeforradását pedig Sara, a tekintélyes idomokkal megáldott amerikai ápolónő segíti („Mert azok feketék ám, mint ez az ápolónő, ha látnád, kislányom! Szűzanyám!”). És persze mellette van az anya, a lengyel panelrengetegből kimoccantott Jadzia, akinek más vágya sincsen, minthogy Dominika végre felébredjen a kómából, és visszatérhessenek a korábban százszor elátkozott, most azonban napjában többször is felemlegetett rántotthús-szagú hétköznapokba.

Vágyai csak részben teljesülnek, mert igaz, hogy Dominika felépül, még ha nem is teljesen ugyanolyan, mint volt, viszont esze ágában sincs visszatérni Lengyelországba. Míg anyja a walbrzych-i panelban még mindig hintós esküvőről, és minimum egy fogorvos vagy ügyvéd vőjelöltről ábrándozik, lánya az amerikai Sarával az oldalán nyakába veszi a világot. Dolgozik illegális gyümölcsfeldolgozóként az Eneszkában, felolvasóként Amerikában, majd lesz kamufeleség egy meleg férfi oldalán. Közben pedig szorgalmasan fényképezi a körülötte lévőket, igaz, mindig csak egy-egy darabot belőlük, egy szemet, egy szájat, egy-egy villanást.

Joanna Bator a Homokfelhőben – előző regényéhez képest – térben és időben is kitágította a cselekményt. Spirálisan haladunk, hiszen nem csak Dominika és a vele kapcsolatba kerülő emberek történeteit bontja ki gondosan, hanem gyakran még ez utóbbi csoport kapcsolati hálóját is felfejti nekünk.

A történetekből kibomló történetek ráadásul egy idő után egy-egy adott ponton találkoznak, és már nem is csodálkozunk azon, hogy a New York-i zsidó boltos, Icek Kac, az Odüsszeuszt többször felolvastató egykori múzeumi teremőr, Eulalia Barron, a sertéstenyésztő-feleséggé előlépett Grazynka, és a világban látszólag cél nélkül bolyongó Dominika között, noha ők így együtt soha nem találkoznak, ott feszül több láthatatlan kis fonál, melyek eredője és origója valahol Lengyelország közepén keresendők.

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Kiss Orsi, KönyvesBlog.hu, 2014. március 23.