Negyven fölött néha már erősen belegondolunk, hogyan fogunk megöregedni (már ha egyáltalán). Viszont az irodalom nem kínál túl sok segédanyagot, talán mert az írók korán halnak, és nem csak a csatatéren.

    "Meghaltam. És rájöttem, hogy ettől nem leszek boldogtalan."

Kun Árpád regénye viszont biztosan fogódzót fog kínálni. A Boldog Észak főhőse egy tucatnyi nyelven beszélő, nyelvzseni idegen, Aimé Billion, aki Afrikában született, de ereiben százfajta vér csörgedezik. Emiatt Beninben fehérnek tartják, majd amikor Európába emigrál, ott viszont feketének. Eközben számtalan misztikus dolog történik vele, az egész regényt átszövi a vudu mágia. Ami ugyan e sorok írójától nagyon messze áll, de a Franciaországon át Norvégiába költöző költő, író fergeteges módon oldja meg azt, hogy regénye még véletlenül sem essék ki azok kezéből, akik nem a Harry Potteren és efféléken nevelkedtek.

A regény második része Norvégiában zajlik, egy kis falu idősotthonában. Aimé ugyanis oda kerül, ott válik idősgondozóvá. Knut Hamsun óta jól tudjuk, mennyire durva vidék az (birkák legelnek a tetőkön), és mégis élhetővé válik. Kun Árpád pontos látleletét adja annak, hogy mit jelent egy olyan társadalomba emigrálni, amely zárkózott, ám korlátlan anyagi lehetőséggel bír, emiatt a világ egyik, ha nem a legélhetőbb országának tartják. Első olvasatra hát épp a norvég társadalomról alkotott kép tűnik szembe, másodjára viszont az a szeretet, ahogy a félig-meddig magatehetetlen, beteg, nyolcvan-kilencven-százéves falusiakról ír a szerző, akiket maga is gondozott. Főhősünk, Aimé pedig egy ritka betegségben szenvedő, törpe hölgybe lesz szerelmes, és lám, egymásra találva a boldogságot is megtalálják.

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Szerbhorváth György, Librarius, 2014. március 28.