Babiczky Tibor első regénye, a Magas tenger olyan, mint egy modernista film: erős vizualitással dolgozik, szabálytalan időkezelésében főhősünk, a bűntudata által gyötört nyomozó tudatfolyama áll a középpontban.

Milyen érzés a bűntudat? Elsősorban én-központú. Ha az embernek bűntudata van, akkor nem attól fél, hogy megbüntetik azért, amit tett, hogy ennek következménye lesz. Ilyenkor saját magának nem tud megbocsátani. Persze ennek is vannak fokozatai, és az ember önmagával a legelnézőbb. Ha teszünk valami olyat, amit később bánunk is, előbb-utóbb túltesszük magunkat rajta, hiszen az ember nem élhet rosszban önmagával. Vagy mégis? Mi van akkor, ha valaki olyat követ el, amit nem tud visszacsinálni, pedig mindennél jobban szeretné? A Magas tenger hősének bűnét csak a regény végén tudjuk meg, addig nem látunk mást, csak a büntetést. Azt a büntetést, amit saját magára szabott ki egy olyan ember, aki úgy érzi, még az öngyilkosságot sem érdemli meg.

Milyen a bűntudat képekben? Természetesen egy önpusztító életmód társul hozzá. Miközben olvasunk, érezzük, hogy vágni lehet a cigaretta füstöt, a töményre ivott sör ízét pedig érezzük a szánkban. A hűtőszekrényében hősünk elé táruló rohadó ételek valóban az életét jelképezik, Babicky úgy jeleníti meg a nyomozót körülvevő nihilt, hogy szinte látjuk magunk előtt ezt a férfit, a regény végére a mimikáját is megismerjük. Az álmok mind önálló szimbólumok, a delíriumos álomképek mind egyenként képezik le a bűntudatot. A nyomozó minden helyszínen lát valamit, ami a saját bűnét idézi meg neki, csak ez létezik számára és szorongatja.

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Pethő Réka, CampusOnline, 2014. április 1.