Parti Nagy Lajos: Valóban sokat bízok a nyelvre (Litera)

„Lényegében ez motivál: a lehető legpontosabban körbeírni, amire úgysincs szavunk” - mondja Parti Nagy Lajos, akit Író-olvasó találkozó című sorozatunkban olvasóink kérdeztek nyelvalkotásról, az utánozhatatlanul saját stílus létezéséről, a Magyar mesékről, a történelmi rálátás szükségességéről és az írástudó felelősségéről.

Író-olvasó találkozó című sorozatunkban eddig Spiró Györgyöt, Háy Jánost, Grecsó Krisztiánt, Karafiáth Orsolyát, Závada Pétert, Varró Dánielt és Darvasi Lászlót faggatták az olvasók - a velük készült interjúkat itt találják. A sorozat legújabb részében pedig Parti Nagy Lajos válaszolt olvasóink, Balogh Krisztián, Flashmob, Lázár Péter, Somi Éva és Somfai Júlia és Török Mária kérdéseire.


Török Mária: Nyelvújító íróként is szokták önt emlegetni. Izgalmas, érdekes, kifejező szavakat használ. Nekem, mint olvasónak már az is élmény, hogy bár eddig ismeretlen szóval találkozom, mégis értem, amit ír, vagy legalább is érteni vélem. Mindenesetre nem hagy közömbösen. Tudatosan törekszik új szavak, kifejezések létrehozására? Így akar sűríteni, pontosabb, tűéles lenni? Egyáltalán ez a szándéka vele, vagy valami más: egyszerűen csak oda akarja vonni az olvasó figyelmét, meg akarja dolgoztatni az agyát, nem akarja őt elereszteni? Mi motiválja a szóalkotásaiban?

Minden író nyelvújító a maga módján, mindenki egyedi, sosem volt módon használja a nyelv közös készletéből az a kiskörömnyi részt, amit belátni és megmozdítani képes. Persze van aki attraktívabban, harsányabban, programszerűbben, van aki kevésbé tetten érhetően teszi ezt. Én valóban sokat bízok a nyelvre, számomra az irodalom mindenekelőtt nyelv. Nehéz definiálni, mi a „tudatos törekvés". Ha úgy értjük, hogy előre elhatározom, kifundálom, hogy ide is ide x számú érdekes, izgalmas szó kell, s ezeket, mint egy tálkáról vagy palettáról utólag odarakosgatom, szóval efelől nézve ez az enyém nem egy tudatos törekvés. Szeretem, de nem gyűjtöm szenvedélyesen a szavakat, olykor egyszerűbb kitalálnom őket, mint összegyűjteni, ez persze nem jelenti azt, hogy pl. a szótárak ne lennének kedves olvasmányaim, melyek sűrűjében elveszni komoly trip és élvezet. Lényegében dolgozunk egymással, a nyelv velem és én a nyelvvel, s ebből mindenféle sajátos megoldások, ráutalások, kontextusok, sosemvoltságok keletkeznek. Egy világos kontextus nem létező, illetve korábban nem létező szavakat is bőven elvisel, sőt értelemmel, hétköznapi jelentéssel tölthet meg, magyarán az olvasó érti, miről van szó, a fejével érzi. Főleg, amint rájön, hogy nincs egyetlen megfejtés, az irodalom nem keresztrejtvény, de hát ezt minden jó olvasó tudja, aki a saját újraalkotó örömére olvas, honosít, személyesít, alakít a maga képére. Igen, számomra fontos, hogy az olvasót ne hagyja közömbösen az az írói nyelv, amit használok, hasson rá, vonja be, legyen hozzá erős viszonya. A szóalkotás, mint az intenzifikálás egyik kitűntetett módja valóban kedvemre való, azt hiszem, eléggé rááll a kezem, az agyam, nem utolsósorban azért, mert mégiscsak költő vagyok elsősorban, arra vagyok szocializálva, a sűrítésre, ahogy a kérdésében fogalmaz, a tűélesítésre. Lényegében ez motivál: a lehető legpontosabban körbeírni, amire úgysincs szavunk. Ezzel együtt vagy épp ezért az olvasóra írás közben nemigen gondol az ember, ha igen, én úgy tapasztalom, az veszélyes.

Flashmob: Melyek azok a kritikák, poétikai elemzések – Egyáltalán vannak-e ilyenek? – amelyekkel nem értett egyet, és vitatkozna velük?


Nyilván vannak és voltak, az író olvasója is a saját szövegeinek, és nem is mindig kitűntetett olvasó. Természetes, hogy különleges a helyzete a plusz információi okán, s mivel ő „találta ki", azt hiszi, ha közelebbről lát, többet is lát és tud az adott műről. Ami igaz is, nem is. Attól, hogy többet lát, még nem látja élesebben. Ezért vitatkozni kritikával meglehetősen értelmetlen s méltatlan foglalatosság. Ez nem jelenti azt, hogy ne esne rosszul némely közelítés, de hát ez benne van a pakliban. Nem hagyom hogy leverjen egy rossz vélemény – ha rendes, komoly vélemény, pláne elemzés, inkább inspirál –, de azt se hagytam és hagyom, hogy elszálljak a nagy és túlzó dicséretektől. Ez nem egyéb, mint önvédelem, szerintem eredményesebb és tisztességesebb, mint az ágálás, mint ha én akarnék mintát adni a saját munkáim olvasatához. Van, aki szereti, van, aki nem.

Flashmob: Valaki írt Önről Csukódva tágul, mint a szemhéj címmel egy szegedi lapban. Ott figyeltem fel azokra a nagyon pontos megfogalmazásokra először, amiket azóta is kijegyzetelek Öntől egy füzetbe, és vettem meg az antikváriumban az Angyalstopot és a Csuklógyakorlatot. Azután kezdtem észrevenni, mennyien próbálják utánozni a fiatalabb lírikusok közül, és hogy csak mutációk maradnak. Ön utánozhatatlanul saját. Második kérdésem: gyermekkorában már megjelentek a fogalmazásaiban ezek a rendkívül sűrített nyelvi lelemények? Hogyan emlékszik erre?

Dehogy jelentek meg gyerekkorban! Valami tehetségféle tán látszott, de semmi több, tapogatás, próbálkozás, ha visszaemlékszem, kiskamaszkoromban nagyobb elánnal mondtam verset, rajzoltam és festettem, mint írtam. Nyilván nem véletlen, hogy ez maradt, de ez nem volt magától értetődő. Amit Ön, igen megtisztelően, „utánozhatatlanul saját"-nak nevez, az lassan, bonyolultan lett vagy inkább levődött. Sőt: levődik, minden írásban újra és újra, másként és másként. Én úgy gondolom, ez az irály nem is olyasmi, ami csak úgy kipattanhat, hogy eddig nyoma se volt, aztán hirtelen hopp, ott van, teljes virágjában. Nincs ilyen, hanem egyszer csak felsejlik, mint az alakítás, a hatás lehetősége, látszani kezd, megtetszik, s ez elkezdi a következő írásokat is meghatározni. Találtam valamit, gondolja az ember, s próbál vele játszani, dolgozni, elkezd figyelni rá. Aztán ha, mint az esetemben az Angyalstop után, a kritika is visszaigazolja, az ember komolyan megérzi, hogy a rejtőzködő, távolságtartó, az érzelmességet iróniával kiegyensúlyozó természetét, a kevert minőségekhez, a hétköznapisághoz, a groteszkhez való affinitását így elég jól tudja működtetni. Kézre áll neki a nyelve, hogy úgy mondjam. Az biztos, hogy a nyelvben-lét, a nyelv mint anyag és tettestárs kivételezettségére, arra, hogy ez a mód az, ami hordoz engem, a hetvenes évek vége táján kezdtem rájönni, szembetalálkozva, mint minden pályakezdő, azzal az alapkérdéssel, hogy ki az, aki beszél a versben, a verseimben, de még inkább: mi a viszonya ezen illetőknek hozzám? Kijeim ők nekem? Ami meg az „utánozhatatlanságot" illeti, ne felejtse el, hogy az az irály, mely eleve önironikus, a túlzást, a túlhúzást, az elrajzolást hangsúlyosan alkalmazza, az nehezebben utánozható. Utánozza sajátmagát, s azzal, hogy megmutatja, fura módon el is zárja a hozzá vezető utakat.

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Litera.hu, 2014. április 14.

2014-04-14 14:05:57
BECKETT, SAMUEL
Samuel Beckett Watt című regénye különös olvasmány, cselekményét leírni szinte lehetetlen. Watt-tal történnek bizonyos dolgok, tesz bizonyos dolgokat, részt vesz bizonyos beszélgetésekben, majd a történet...
DÜRRENMATT, FRIEDRICH
Fordította: Kurdi Imre
Az öreg hölgy látogatása mesteri dramaturgiájával, tragikomikus karaktereivel és sötét humorával a 20. század szorongó életérzésének emblematikus megtestesítőjévé vált. A darab, amely első bemutatóin a...
Závada Pál
Závada Pál új könyvének hősei az ország legnagyobb vállalatbirodalmának, a Weiss Manfréd Műveknek az örökösei - a gazdasági, politikai és szellemi élet ismert szereplői és magánemberek, barátok és vetélytársak,...
Schein Gábor
Az újrakezdés regénye
Kiefer, a magányos és elszigetelt kisvárosi számtantanár fokozatosan kénytelen rádöbbenni arra, hogy addigi élete és hivatása tarthatatlan és értelmetlen. Mindezt jegyzeteiben akkurátus pontossággal rögzíti...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ