Megyek utánad címmel most jelent meg Grecsó Krisztián új regénye. A könyvbemutató ma van a Katona József Színházban, ahol a szerző mellett Dés András és Dés László mesél és zenél. Grecsó Krisztián a regényben arra keresi a választ, hogyan rakódik össze az ember személyisége a párkapcsolataiban, és hogy leírható-e az ember élete ezeken a kapcsolatokon keresztül.

Ez már nem az első  könyved, amely abban a sok éve elhagyott közegben játszódik. Hiába van több helyszín, a történetek, a sorsok mind ehhez a távoli megyéhez kötődnek. Erről  jutott eszembe, hogy olyan ez, mint az emigráns lét.

Ez jó párhuzam. Már csak azért is, mert az emigránsok is úgy vannak egy idő után, hogy miközben örökké vágyakoznak vissza oda, ahonnan elindultak, amikor hazajönnek, már nem azt találják, és nem érzik jól magukat benne. Az emigráns létben az a borzasztó, hogy már sehol sem vagy otthon. Pontosan ugyanez van a  faluval: ha egyszer elhagyod, és más leszel, ez a közeg többé nem fogad  vissza.

Miért kanyarodsz vissza mégis mindig a Viharsarokhoz?

Ez a könyv egy fejlődéstörténet. Daru szerelmein keresztül azt járom körbe, hogy egy egóra hogyan rakódnak rá újabb és újabb rétegek, milyen hatások érik. Én csak egy olyan környezetet tudok működtetni, amelyet belülről ismerek. A regényben a kamaszfiú  megéli az első „elszakadás” élményét a szerelmétől, akit öröknek hitt,  először él át valamit, amit nem tud megosztani a másikkal. Ezt  én egy mezőgazdasági munka kapcsán tudtam megfogalmazni, mert én is ilyesmi helyzetekben éltem meg.

A közeget tökéletesen jellemzi  a békéscsabai végzős tanítóképzősök beszélgetése a regényben az illúziók végéről, a „reménytelenségről, az elpárolgott jövőről”. Hiába város, mégis egy másik világ.

Arrafelé az ember alapérzése az örökös önirónia és  az elveszettség. Ha  Békéscsabán vagy főiskolás, az ország talán legrosszabb helyzetben lévő megyeközpontjában, ahova rendes út sem vezet, akkor tényleg érzed az  elhanyagoltságot, a kívüllétet, azt, hogy ez az egész itt nem számít. A harcos lokálpatrióták persze  nagyon haragszanak, ha ilyeneket mondasz,  merthogy ha mi magunk is lenézzük a helyet, akkor mit lehet várni másoktól. De itt megvetésről  szó sincs, csak a szeretet és a fájdalom keverékéről. Éppen azért fáj, mert szereted. A főiskola utolsó három hónapja valóban folyamatos önsajnálatban és egyfajta delíriumban telt el, mert tudtuk, hogy  nem lesz munkánk, és semmi nem vár ránk.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Gócza Anita, Vs.hu, 2014. május 18.