Egy korábbi interjúdban arról beszéltél, hogy az Amelyben Ekler Ágostra – emlékezünk című köteted lezárja azt a korszakot, mely addigi munkáidat életre hívta. Mi az, aminek hátat akartál fordítani?

A 2010-ben megjelent, Amelyben Ekler Ágostra – emlékezünk című kötetemig (és abban is) a posztmodern szövegirodalom útját jártam. Csodálatos időszak volt: születtek történetek és elmejátékok egyaránt, és mindent belengett a nyelvi humor, a játék, a szövegek egymásra helyezésének és egymásra hatásának filoszokat borzongató gyönyörűsége. De fölösleges lett volna még egy hasonló könyvet írnom: éreztem, hogy váltani kell, sőt muszáj – ellenkező esetben elveszem és feloldódom a saját könyveimben, és lehet, hogy ez már csak engem meg néhány elszánt bölcsészt szórakoztat. Bennem is megvolt az igény valamiféle nagy, emberi történetre, és úgy éreztem, azokban is, akik elolvasták az addigi könyveimet. Ez a „Jó, jó, de lássunk valami mást is!”-érzés. Eltökélt szándékom volt tehát, hogy elsősorban történetet írok, és az új regényben, úgy érzem, sikerült: persze a régi hang nyomokban jelen van, de a játék immár a történet alá rendelődik – ez pedig korábban nem mindig volt így.

Legújabb könyved valóban nem hárítja el teljesen a korábban megismert Nagy Koppány-féle stílust és nyelvhasználatot, legalábbis az első két szövegréteg semmiképpen sem, miközben az is látható, hogy új irányba mozdulsz. Az első regényegység, amelyben a hivatali szféra működését ábrázolod, erősen szatirikus lett. Hogyan teremtetted meg Fényező Nagyjuhász János figuráját, és miképpen közelítetted meg az ábrázolt világot?

Először a harmadik regényegység készült el, az utópia az ezredforduló előtt születettek kiirtásáról. De annyira felkavarónak és döbbenetesnek, rosszabb pillanataimban pedig el-hihetetlennek tűnt ez a megvalósult kegyetlenség, hogy szükségét éreztem némi enyhítésnek, előjátéknak. Adódott a gondolat, hogy a harmadik könyv főhősének, Fényező Nagyjuhász Jánosnak az ifjú- és férfikorát írjam meg, némi, akár álomnak is olvasható öregirtó utalásrendszerrel fűszerezve, hogy ez egyfelől felkészítse az olvasót arra, ami következik, másfelől elterelje a figyelmét, és némileg elő-enyhítse a bekövetkező sokkhatást. Fontosnak éreztem, hogy a naivságba korhadt öregurat, aki padlásszobai magányában képes meggyőzni önmagát a józanésznek ellentmondó eseményekről is, cinikus és a szitán könnyedén átlátó fiatalembernek ábrázoljam, és ehhez a szatirikus hangnem kiváló eszköz volt. A hivatali és angoltanári környezet ennek a hordozója lett. A kronológiával szembemenő keletkezésív pedig olyan finom kis aknák elhelyezésére is lehetőséget adott, amelyekre minden jóravaló olvasónak rá kell lépnie.

Milyen kihívást jelentett számodra az említett váltás? Mennyit küszködtél a harmadik rész megírásával, amely más világot és szemléletet tükröz, mint eddigi műveid?

Nem érzem ilyen jelentősnek és karakteresnek a különbözőséget, ráadásul a váltás elő is volt készítve, tulajdonképpen kikényszerült. De megtalálni az utópiához illő nyelvezetet, stílust, történetmondási technológiát, elbeszélésívet: ez nehéz volt, csodásan nehéz. Két korábbi verziója volt a könyvnek, amelyeket el kellett vetnem, mivel valamelyik összetevő hiányzott belőle, ráadásul vagy hiteltelennek, vagy nyavalygósnak, vagy közhelyesnek, néha unalmasnak éreztem őket, sokszor többet is egyszerre. A jelenlegi verzió minden szempontból mértéktartónak tűnik, és talán sikerült megtalálnom a megfelelő nyelvezetet és elbeszélés-technikát – de ezt már az olvasók dolga megállapítani.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Ménesi Gábor, Bárka Online, 2014. május 22.