Parti Nagy Lajos-interjú a Fülkeforról (Népszabadság)

 Eleinte heti sistergések voltak, végül könyvekbe, hangos és nyomtatott verziókba rendeződtek egy furcsa király furcsa Fülkefor-történetei. Egy fél királyság nevetett ezen, a másik fele viszont talán végképp eltávolodott a „folyton bajt kereső" költőtől, írótól. Az udvaron kívül beszélgettünk Parti Nagy Lajossal az elmúltnégyévről, a felségsértésről és annak következményeiről.

– Mikor született meg Fülkefor?

– 2011 áprilisában írtam az elsőt, s félkészen, még alig „mesésítve", egy mail glossza-betétjeként elküldtem néhány barátomnak. Abban a fikcióban a kormány- valamint az államfő, a házelnökkel és a belügyminiszterrel karöltve, leruccan az áldott magyar vidékre, hogy testgyakorlási célból bejelentkezzem a Véderő kiképzésére. Ironikus szatirolett volt, karikatúra ahhoz a gyalázathoz, hogy a magyar állam nem védte meg állampolgárait, hanem cinikusan hagyta, hogy náci, legalábbis erősen csendőrtudatú, rasszista szabadcsapatok a rendcsinálás égisze alatt garázdálkodni kezdjenek.

– Ez Gyönyöspata volt, ugye?

– Igen. Akkor az sokkoló volt, most olyik médium ingerküszöbét se érné el, a dolog mindennapos lett, az eszmetársak házalelnöki-, bizottságelnöki-székekben ülnek. A barátaim visszakérdezték, mért nem küldöm el az ÉS-nek, mármint a glosszát. Furcsa volt, hogy olyasmire biztattak, amin én már jóval korábban gondolkodtam, nem is annyira a tárgy, mint a kisforma és az álmese-nyelv szempontjából, hogy féltenyérnyi szövegeket, cédulaprózákat kéne írni, de mondhatnék  egypercest is, nem véletlenül fejeződött be a sorozat egy Örkény-idézettel.

– Hogyan lett mindebből rendszeres megjelenés?

– Átküldtem Kovács Zoltánnak, hogy mit szólna, ha írnék ezután ilyesmiket a Páratlan oldalra, Magyar mesék címmel. Örült neki, kérdezte, milyen gyakran. Én meg rávágtam, hogy hetente, tán sejtve, de nem tudva, hogy ezzel hosszú időre behatárolom magam, a munkaidőmet, az agyamat. Olyasmire gondolhattam, hogy majd megírom melléktermékként, heti sistergésként, mintegy a munkaidőm előtt vagy után. Örültem, hogy kitaláltam ezt a dolgot, szükségem volt rá, hisz a vélemény-cikktől, direkt publicisztikától, mármint a sajátomtól, herótom volt, hallgatni viszont nem akartam, nem tudtam.

– Akkor ez már-már önterápiának is számított?

– Muszáj volt a magán-közérzetemet valamiféle publicisztikus, de erősen nyelvi természetű kisformába kanalizálni, kitalálni, mint valami személyre szabott mentálhigiéniai mentőmellényt, hogy ne fulladjak meg. Csakhogy pár hónap és egy tucat mese elteltével rá kellett jönnöm, ez a dolog, minél inkább éli a maga (köz)életét, annál inkább ráül az én életemre, elviszi a munkaidőm legalább egyharmadát, az olvasásra fordított idővel együtt még többet. A többi „kockázatot", hogy végképp besorolódom, illetve kisorolódom, láttam, sajnáltam, de nem tudott érdekelni.

 – Három évig mégis randevút adott a szépíró a publicistának.

– Ez a műforma, legalábbis sorozatban, tudomásom szerint eddig nem létezett. Kétségkívül határeset, tárgya oda, a publicisztikához, megformálása, nyelve viszont ide, a cédulaprózához köti. Most úgy tűnik, hamar kialakult, hogy ilyen lesz. Hogy kell hozzá a direkt (köz)életanyag, kellenek a konkrét heti történések, az utcán heverő téma. Ehhez a saját, civil kedvemen, érdeklődésemen túl is olvasnom kellett, figyelnem hírre, álhírre, ostoba beszédekre. Ezt a halmazt a kisebb és nagyobb és legnagyobb rezsimhuszárok, I. Fülkefor és udvartartása szállította is, jókedvben, bőségben.

– És a nyelvre is gyorsan rátalált?

– Hamar kivájta a maga medrét a sorozat. Kialakította a maga szabályait, például azt, hogy a nyelve egy hibrid, álarchaikus folklór-nyelv, vagy hogy a szatíra fikciójának lehetőség szerint valós alapon, az előző hetek történésein kell nyugodnia. Tán túlzás, de én állandó közéleti készenlétnek fogtam fel, olyasformán mentem utána a tárgyaimnak, mint egy újságíró, s úgy írtam meg, raktam össze, nyelvként, mint egy szépíró. És három évig nem volt hétfőm és keddem, ami ne a mese körül forgott volna. Szükségszerű, hogy a kellből muszáj lett lassan, a saját teremtményem elkezdte enni, legalábbis irányítani az életemet.

[...]

A teljes interjú itt olvasható »


Forrás: Papp Sándor Zsigmond, Nol.hu, 2014. május 25.

Az interjú megjelent a Népszabadság 2014. május 26-i számában.

2014-05-25 16:56:25
Bourdeaut, Olivier
Fordította: Tótfalusi Ágnes
Egy kisfiú meséli el családja titokzatos tündöklését és bukását. A tehetős család mintha a világon kívül élne, barátok, mulatságok töltik ki napjaikat hol Párizsban, hol spanyolországi villájukban. A szülők...
Kovács András Ferenc
"Örömzene darabokban"
Kovács András Ferenc hatvanadik születésnapjára maga válogatott verseket eddigi életművéből, így a zenei témákban és motívumokban gazdag kötet tekinthető a formabravúrjairól híres költő lírai önarcképének,...
Závada Pál
Závada Pál új könyvének hősei az ország legnagyobb vállalatbirodalmának, a Weiss Manfréd Műveknek az örökösei - a gazdasági, politikai és szellemi élet ismert szereplői és magánemberek, barátok és vetélytársak,...
Schein Gábor
Az újrakezdés regénye
Kiefer, a magányos és elszigetelt kisvárosi számtantanár fokozatosan kénytelen rádöbbenni arra, hogy addigi élete és hivatása tarthatatlan és értelmetlen. Mindezt jegyzeteiben akkurátus pontossággal rögzíti...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ