A fegyverzetet útközben szedjük fel – Kántor Péter interjú (Librarius)
(kiadvány: Köztünk maradjon)

“A részegség és az iparosság között – ott dől el a legtöbb vers sorsa.” Kántor Péter költővel beszélgettünk.

Egy korábbi beszélgetésen azt mondtad, hogy fiatal költőként bármit le mertél írni, most viszont háromszor is meggondolod, hogy mit vetsz papírra. Mitől kell egy költőnek tartania?

A fiatal költők bátrak, mert nincs bennük semmilyen veszélytudat. A gyerekek se félnek semmitől, a forró kályhától se, és nagyon meglepődnek, ha megégetik magukat. Én korán kezdtem el írni, és kezdetben még jóformán alig tudtam valamit a formáról, és úgy általában a nyelvről. Persze mindenki otthon van az anyanyelvében, automatikusan használja is, de hogy az egy formálható anyag, az a legtöbbeknek meg sem fordul a fejében. A nyelvvel a legtöbb ember úgy van, mint a levegővétellel: ezen se, azon se szoktunk gondolkodni. Kivéve az írót: neki egy mondat megformálása feladat, néha alig leküzdhető. Hogy lenne a legjobb felépíteni? Hogy aztán baltával se lehessen szétválasztani a szavakat! Hogy olyan szilárd építmény jöjjön létre, aminek még a legsúlyosabb földrengés se tud ártani! Ez a feladat. Aki tudja, hányféleképpen lehet leírni egy mondatot, az óvatossá válik. Erre gondoltam, amikor azt mondtam, hogy ma jobban meggondolom, mit írok le, mint kezdetben. És a gyakorlat arra is megtanítja az embert, hogy amikor úgy érzi, valamivel kész van, jól teszi, ha még alszik rá egyet, de inkább kettőt. Írás közben az ember mindig részeg egy kicsit – muszáj kijózanodni. És ahhoz idő kell. Hűvös tekintet, száraz szem. Vannak, akik szerelmesek a saját részegségükbe, és inkább nem javítanak bele egy sorukba se, nehogy kitöröljék belőle a jobb részt. Nagyon ritkán velem is előfordul, hogy mintha valaki diktálná nekem a verset – én csak leírom, és készen is van. Ilyenkor nem kell belenyúlni, vagy épp hogy csak. De általában nem kapom készen a szöveget, és kénytelen vagyok magam megcsinálni az egészet. A részegség és az iparosság között – ott dől el a legtöbb vers sorsa. És hogy mikor van valami készen? Néha még az is előfordul, hogy a megjelenés után is változtatok egy szövegen. Mintha azt hinném, hogy van végleges, tökéletes megoldás. De hát azt is hiszem. És egyszer-egyszer mintha sikerülne is beletalálni.

A témaválasztás terén is óvatosabb vagy?

Fiatalon nem nagyon keresgéltem, hogy miről írjak, a témák egyszerűen rám rontottak mindenfelől. Ahová csak néztem, mindenütt megírnivalót találtam. Ez is változik. Egy pár dolgot megírtam már, és az ember nem akarja saját magát ismételgetni. És ha nem is tudok mindig újat mondani, de legalább másfelől közelíteni, azt azért elvárom magamtól! Ma valószínűleg hosszabb ideig tart nálam az írásra való rákészülés (amiről gyakran nem is lehet tudni, hogy mikor kezdődik), mint régen. De huszonévesen nem is kell mindentudó bölcset játszani.

    "Ha nagyon kopogtat valaki, be kell engedni. Így van a megírnivalókkal is."

Nem biztos, hogy valamit mindjárt elsőre sikerül jól megírni. De vissza lehet térni egy témához akár többször is, amíg úgy nem érzi az ember, hogy azzal már nincs több dolga. A fegyverzetet így is, úgy is útközben szedjük fel.

Az egyik versedben, a Place du Marché Sainte-Catherine-ben írod: „Ami nem illett hozzá, azt nem csinálta. Kevesen mondhatják ezt el magukról.” Te elmondhatod ezt magadról? Csinálsz olyan dolgokat, amik nem illenek hozzád?

Mindnyájan csinálunk muszáj-dolgokat, mert társadalomban élünk, és az együttélésnek vannak szabályai, amiket a saját érdekünkben, merő kényszerűségből, betartunk. Társadalmi lények is vagyunk meg természeti lények is, és a kettőt nem könnyű összeegyeztetni. Amióta az eszünket tudjuk, kínlódunk vele. Meg aztán a szabályokat nem is konkrétan ránk szabták, hanem egy elképzelt emberre, aki mindenkire hasonlít, de akitől mindenki különbözik is. Ebből egyenesen következik, hogy nem egyszer olyasmiket is csinálnunk kell, amik egyáltalán nem illenek a mi személyes természetünkhöz. Időnként mintha mást se csinálna az ember, csak alkalmazkodik egyfolytában. Nem azt teszi, amit szeretne, nem azt mondja, amit gondol, nem azt gondolja, amit érez. De hát hol van akkor a szabadsága? Mert a szabadságról beszélünk mindvégig, ez nyilvánvaló. A Place du Marché hőse egy nagyon szabad személy volt, aki nem volt tekintettel arra, hogy mik a szokások, mit várnak el tőle az ismerősök és az ismeretlenek. Nagyon szabadon, nagyon öntörvényűen viselkedett, egy kicsit úgy, mint a kisgyerekek. Nem volt könnyű természete, és nem volt könnyű élete se, de érdekes, hogy ezzel együtt sokan szerették. Talán azt szerették benne, hogy meg merte csinálni azt, amit ők nem.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Magyar Vivien, Librarius, 2014. június 2.

2014-06-02 17:47:11
BECKETT, SAMUEL
Samuel Beckett Watt című regénye különös olvasmány, cselekményét leírni szinte lehetetlen. Watt-tal történnek bizonyos dolgok, tesz bizonyos dolgokat, részt vesz bizonyos beszélgetésekben, majd a történet...
DÜRRENMATT, FRIEDRICH
Fordította: Kurdi Imre
Az öreg hölgy látogatása mesteri dramaturgiájával, tragikomikus karaktereivel és sötét humorával a 20. század szorongó életérzésének emblematikus megtestesítőjévé vált. A darab, amely első bemutatóin a...
Závada Pál
Závada Pál új könyvének hősei az ország legnagyobb vállalatbirodalmának, a Weiss Manfréd Műveknek az örökösei - a gazdasági, politikai és szellemi élet ismert szereplői és magánemberek, barátok és vetélytársak,...
Schein Gábor
Az újrakezdés regénye
Kiefer, a magányos és elszigetelt kisvárosi számtantanár fokozatosan kénytelen rádöbbenni arra, hogy addigi élete és hivatása tarthatatlan és értelmetlen. Mindezt jegyzeteiben akkurátus pontossággal rögzíti...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ