Ha abban a helyzetben lennék, hogy hirtelen felindulásból díjakat oszthatnék a könyvhétre megjelent gyerekkönyveknek, akkor fődíjat Erdős Virágnak adnám a Négyeshatosért. Elmondom, miért.

A kézzel írott könyvek, legyen szó Marék Veronikáról (Coffi, Pocak, Paprika a címe, ha valaki nem emlékezne) vagy akár Háy Jánosról, nálam eleve jól indulnak, ez különösen igaz akkor, ha a szerző kisebb-nagyobb rajzokat helyez el a szövegben. A Négyeshatos kézzel írott, és a kis rajzok is megvannak. Ha harminchárom toronyról van szó, akkor oda van rajzolva mind a harminchárom a szó és vessző közé, még a sor is törik a rajzban, ahogy kell, jobb nem is lehetne, köszönöm. A rajzok naivitása is inkább erősség, keresetlennek érezhetjük őket, nem ügyetlennek. A szerző és az illusztrátor között teljes az összhang, ami persze így könnyű… A stílus egyébként kicsit Réber Lászlót vagy Háy Ágnest (még egy Háy egy bekezdésen belül) idézi csak éppen annyira, hogy otthonosan érezzük magunkat.

A Négyeshatos budapesti könyv (mivel is lehetne jobban megragadni ezt a várost, mint magával a négyeshatossal), de nem annyira budapesti, hogy kedvét szegje azoknak, akiket zavar a főváros kulturális stb. szupremáciája. A versekben (csak) nyomokban felbukkan az, amit Erdős Virág közéleti lírájának nevezünk, de nem csalódik az sem (sőt), aki lírára vágyik közélet nélkül. Amikor olvastam, több versnél is gondoltam, hogy akkor most már ez lesz a kedvencem (Reggel, Egyedül, Négyes-hatos, Pesti mese), de utólag igazságtalannak tűnik a többi lírai darabbal (vagy a kézírással teljesen új értelmet nyerő Pimpáré és vakvarjúcska-változattal) szemben bármiféle kiemelés, kivételezés. Egyben, szépen sorba olvasva is jó (meg gondolom, visszafelé is), és külön-külön is érdemes visszatérni az egyes darabokra. És mindannyiszor újra lehet nevetni (a nevetés különböző fajtáival), el lehet gondolkodni, meg lehet illetődni, meg lehet botránkozni, és aztán újra csak nevetni.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: KétEgér.hu, 2014. június 16.