„A történeteknek emberi gondoskodásra van szükségük, akár a páfránynak, táplálni kell őket, fényt kell nekik biztosítani” – mondja Eulalia Barron, Joanna Bator lengyel írónő Homokfelhő című, nemrég magyarul is megjelent könyvének egyik hőse. Bator legújabb regénye a legrangosabb lengyel irodalmi díjjal kitüntetett Homokhegy című kötetben elkezdett családtörténet folytatása. A generációkon átívelő történetben nagymama, anya és lánya távolodási és közeledési kísérleteit követhetjük végig, miközben megelevenedik körülöttük a 20. századi Lengyelország. A szerző mágikus légkört teremt: elbeszéléstechnikája sok esetben Hrabaléhoz hasonlítható. A sűrű, tömör gondolatok, az élet nehezebb pillanatai vagy akár a szörnyű emlékek olyan egyszerűen jutnak kifejezésre és olyan légiesen könnyűnek hatnak a szereplők szájából, hogy a szöveg szinte magával ragadja az olvasót. A regény alakjai nagyon szerethetők. Világuk lakályos, apró mikrokozmosz, ahová a több mint négyszáz oldalas szövegen át érdemes betekintenie az olvasónak.

A történet szerint Dominika Chmura egy súlyos balesetet követően magához tér a kómából, és megkezdődik rehabilitációs kezelése. Harcol múltjáért és jövőjéért, miközben ágya mellett ülő anyja, Jadzia bármit megadna azért, hogy „újjászületett” gyermekével együtt mindent teljesen elölről, teljesen tiszta lappal kezdhessenek. Ahogy Dominika erőre kap, a balesetben szenvedett sérülések miatt a múlt helyett a jövő felé fordul, olthatatlan vágyat érezve a nyugati világ megismerésére, a beszűkült családi és társadalmi lehetőségekből való kitörésre. Megkezdi vándorútját, aminek köszönhetően mi magunk is beléphetünk a komplex családi univerzumba, s azt a szereplőkkel együtt, részletről részletre lakjuk be.

A tizenkét részre osztott családi história origója Kamieńsk városa, ahonnan a Chmura család származik. Egyik történet észrevétlenül, finoman olvad át a másikba. Epizódok követik egymást – itt tulajdonképpen mindenki mellékszereplő, pár tucat oldalnyi szereppel. Az egyes történetek központi szervezőeleme egy különleges ereklye, amely mindig kalandos úton kerül újabb és újabb tulajdonosához. Bonaparte Napóleon bilije ez a bizonyos kultikus tárgy, amely láncszerűen fűzi össze az egymáshoz véletlenszerűen kapcsolódó szereplőket. Az Oroszországból hazafelé tartó Napóleon ugyanis Dominika felmenőinek házában szállt meg, s a francia császár úti bilije a családnál maradt. Ezt követően úgy őrizték a nevezetes éjjeliedényt, mintha a legnagyobb tisztesség érte volna őket. Kifényesítették, és becses kincsként nemzedékről nemzedékre örökítették az illusztris vendég tárgyi emlékét. Az ereklye története napjainkig tart, míg az őseit kutató amerikai diák nyomát nem veszti.

Érdekes belegondolni abba, hogy egy olyan tárgy válik féltve őrzött kinccsé, amelyet mindennapjainkban többnyire jelentéktelennek, alantasnak tartunk. Ez a jelenség most reflektorfénybe kerül, csakúgy mint a szereplők maguk: az epizódszerepükben sziporkázó kisemberek. Fantasztikus helyzetekbe keverednek, elképesztő tudás és tapasztalat birtokába jutnak, vagy épp ellenkezőleg: az élet abszurditásának esnek áldozatul.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás:Kadlót Nikolett, Kuk.btk.ppke.hu, 2014. június 16.