Nicole Krauss örvénylő világától nehéz szabadulni.

Leopold Gursky, halni készülő öregember Slonimból és Alma Singer, New York-i kamasz lány első és utolsó találkozása történet a történetben. Gursky sok évvel ezelőtt ott hallott hegedülni egy lányt, őt is Almának hívták. Később a fiatal, szerelmes Leopold Gursky papírmadarakból nyakláncot készített Almának, majd Amerikába küldte a lányt, hogy férjhez adja máshoz.

Nicole Krauss örvénylő világától nehéz szabadulni. Igaz, meg kell küzdeni azért, hogy sorai magába szippanthassanak. A mítosz, a történelem, az emlékezet és az emberi lélek legmélyebb rejtekeiből építkezik. Regényei, mint az ódon, titkos fiókokat rejtő íróasztal – A Nagy Palota –, ami Budapestről indul világgá, hogy újra rátaláljon gazdájára. És vele együtt jönnek azok a tárgyak is, amiket a vészkorszak idején elloptak, összetörtek, megsemmisítettek, ahogyan az egykori otthonokat is. A Nagy Palota metafora, számtalan jelentéssel bír. Nők és férfiak monológjai fonódnak össze benne.

Krauss figurái általában írók, irodalomprofesszorok, műfordítók. Prózáján érződik a költő. Egy öregember fehér haja, szélfújta pitypang, a száj sarkában megbúvó mosoly, a rothadó avar illata, a sivatag neszei mind a finom lírikusról tanúskodnak. Ennek ellenére nem csak bölcsészhallgatóknak való – sokkal inkább az értő olvasónak, aki megtalálja Ariadné mondabeli fonalát a „szöveg labirintusában”. Krauss különböző visszatérő motívumok képében kezünkbe adja azt a bizonyos fonalat, hogy ne tévedjünk el a regény útvesztőiben.

A szerelem története szerzője tudatosan említi Borgest, sok más íróval együtt. Nekik szintén jelentős szerepük van művében. Iszaak Babel és Franz Kafka megidézésével a megsemmisített hajdan virágzó kelet-európai és orosz zsidó kultúrát kelti újra életre, építi be történetébe. A regénybeli Slonim, a hajdani stetl, hol orosz, hol lengyel fennhatóság alatt állt, a könyvben lengyel városként szerepel, jelenleg Fehéroroszországhoz tartozik. ”…itt élt egyszer egy fiú egy házban, a mező túloldalán, pedig egy lány, aki már nem létezik.” Slonimból egy diakocka maradt, amit Leopold Gursky, a hajdani fiú, születésnapján újra és újra megnéz, hogy visszasírja magát a múltba, mert ott akar maradni, ami lehetetlen. „ Egy sárga ajtós ház, a mező szélén. Ősz vége van. A fekete ágak közt az ég narancssárga, aztán sötétkék lesz. A kéményből fa füstje száll, és az ablakon át szinte látom, ahogy anyám az asztal fölé hajol. A házhoz futok”.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Németh Ványi Klári, Szombat.org, 2014. június 26.