Ridley Scott megosztó filmet készített az egyik legfontosabb kortárs amerikai író, Cormac McCarthy első forgatókönyvéből, A jogászból. Az egyébként hűséges adaptációnak számító film érdekessége, hogy a forgatókönyv kritikusai és méltatói is ugyanazokat a vonásokat emelik ki belőle.

A jogász bírálói ugyanis mind a motiváció rejtettsége, a cselekmény világának meg nem ismerhetősége és a cselekvésképtelen figurák miatt kárhoztatják a sztorit, ahelyett, hogy belegondolnának: a mi világunk, a hétköznapok mennyivel adnak több választ a bennünket körülvevő emberek szándékairól? Hány ember vesz körül bennünket, aki mindig, minden esetben tudja, hogy mit kell csinálni? Hányan ismerik fel, hányan ismerik be, hogy tévedtek? McCarthy korábban már számtalan írásában bizonyította, hogy világa nem a ’90-es évek one-of-us hőseinek világa, nála John McClane nemhogy mást nem tudna megmenteni, de még saját magát sem. McCarthy történetében fel sem merül a lehetőség a címszereplővel történő azonosulásra, az első oldalaktól kezdve szisztematikusan elidegenít, hogy két lépés távolságból szemlélhessük a világot. Azt a világot, amely hiperrealista tükörképe hétköznapjainknak, és szép lassan a darabjaira hullik körülöttünk.

McCarthy szakít a jól bevált gengszterfilmes recepttel, és jogásza egy percig sem élvezheti a törvénytelen üzlet gyümölcsét. Távolról sem alkalmazza tehát a megszokott emelkedés-regnálás-bukás dramaturgiát, sőt karakterei olyanok, mint a lejtőn lefelé guruló golyók. Eleinte csak komótosan, de megállíthatatlanul vánszorognak a mély felé, míg a végére már olyan sebességgel száguldanak a pokolba, mintha valahonnan kihajították volna őket.

A forgatókönyv a maga töredezettségével, nagymonológjaival közelít a megfilmesíthetetlenség felé, ugyanakkor mégis lenyűgözően tartalmas és gondolatébresztő. McCarthy hősei szüntelenül kinyilatkoztatnak: súlyos mondatok, émelyítő metaforák és szimbólumok, torokba markoló ellipszisek váltogatják egymást a karakterek beszélgetése során. A filozofikus cselekménymozaik pedig nem egy klasszikus gengszterfilmnek ágyaz meg, hanem egzisztencialista elmélkedéstől terhes bűnhődéstörténetnek. A bűnt csak érzékelteti, a hangsúly mindvégig a felismerésen és a bűnhődésen van.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Rókus Ákos, Filmtekercs.hu, 2014. július 1.