Egy nagyon fiatal prózaíró esetében talán nem kötelező elvárni a kritikustól, hogy a novellakötete kapcsán az egész, háromszor öt darabból álló elbeszélésfüzért egyforma szigorúsággal ítélje meg. Különösen, ha már az első novella is (Csendélet a bányatónál) az egyik leghibátlanabb, legtökéletesebb mesterségbeli tudással megalkotott kortárs írásnak tetszik. Ebben az életképben, ahol az emberi létezés végső abszurduma tisztára csiszolt gyémántként ragyog föl minden mondatban, a legközönségesebb, a művészetet ma is eleven forrásként tápláló közvetlenség és egyszerűség, a tragédia kínálja magát.

Egy fiatal házaspár a nyári szünidőt egy végtelenül sivár, már címében is Bodor Ádám novelláira emlékeztető bányatónál szándékozik eltölteni. A nyár végtelen hosszúnak és elfogyhatatlannak tetszik, a körülmények pedig, ormótlanságuk, a pusztulásra érett vajúdásuk szerint pontosan ezt az időt szabják ki a bennük időzőkre. A történet huszonéves női hőse egy utolsó stádiumát élő, sokszoros kezelésen átesett daganatos beteg, akinek már a roskadozó, világvégi nyaralóhelyre való érkeztekor sincsen egy lélegzetnyi vágya sem a testi szerelemre. Az érzékiség egy lezárult, előző stádium volt az életükben, ma már elegendőnek tartják, ha a legnagyobb kímélettel érzékelik egymás lelki és szellemi közelségét. A júniustól szeptemberig játszódó történetben nem a körülmények pusztító ereje fog ki rajtuk, hanem ők élnek fel minden emberileg még hasznosíthatót a szűkösnek és lélektelenül csupasznak ábrázolt tájból.

A beteg fiatalasszony a számára elérhető dolgok szűkös lehetőségei között válogat még a halála előtt. Fürdenek, motoroznak, egy tutajt is szerkeszt a tökéletesen a lénye szolgájául szegődött férfi. Ám lassan már csak elhullott levélként pihen a kert egy-egy rejtett szögletében, minden létező, a ház polcain penészedő könyvet elolvas. Valóságosan is közeleg az ősz, éjjel-nappal szakad az eső, a bányató vize eléri a terasz szintjét, a lakóház bomló faanyagát fokozatosan elégetik a kandallóban. Az eddig múlt időben megtartott elbeszélés az utolsó előtti mondatban örök-jelenre vált: „Állok és bámulom a tavat, ami nemsokára kihízza bányamedrét. Mert a víz csak áradni tud, leapadni sosem fog.” (20)

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Sántha József, Műút.hu, 2014. július 28.

Megjelent a Műút 2014045-ös számában