Megkérdeztük Krusovszky Dénest (Bárka Online)
(kiadvány: A fiúk országa)

Az idei könyvhéten két új kötettel jelentkeztél, ám meglepted olvasóidat, ugyanis a korábbiaktól eltérően egyik sem verseskönyv. A fiúk országa kilenc novellát tartalmaz. Bizonyára sokan kérdezték már tőled, de én sem kerülhetem meg, mert elsőként ez foglalkoztat: mikor és hogyan fogalmazódott meg benned a szándék, hogy prózát írj?

Viszonylag régóta foglalkoztat már a próza (közelebbről a kispróza) írásának gondolata, sőt, egy-két rövidebb novellám meg is jelent pár évvel ezelőtt különböző lapokban, de amikor azokat visszaolvastam, nem voltam elégedett velük. Aztán tartottam egy kisebb szünetet, inkább olvastam, mint írtam, és közben kialakult szépen lassan egy kép bennem, hogy miféle prózát is szeretnék igazából írni, milyen mondatokat, milyen történeteket várnék magamtól. És, talán ez a leglényegesebb, kikristályosodott bennem az is, hogy a régóta a fejemben lévő történetmagvakat miként is tudnám megfelelően kibontani.

Amikor egy költő a versírás mellett, vagy a lírát prózára cserélve, novelláskötettel, esetleg regénnyel jelentkezik, hajlamosak vagyunk költői prózát emlegetni. A te könyved nyelvhasználata kapcsán ez nem merült fel bennem, ugyanakkor ezek a szövegek mégsem állnak annyira távol verseid látásmódjától, mondanivalójától. Te hogyan látod ezt? Mi az, ami a prózában leginkább érdekelt?

Először is nem érzem úgy, hogy a lírát prózára cseréltem. Nem csere ez, hiszen mindkét műnem folyamatosan érdekelt, csak éppen más-más életszakaszaimban kezdtem el bennük magamat otthonosabban érezni, úgy látszik. Most éppen párhuzamosan vannak jelen a mindennapjaimban. De ha, mondjuk, ugyanazt akarnám létrehozni versben és prózában, annak kevés értelmét látnám. Éppen az izgatott a prózában a vershez képest, hogy mit kell, és mit lehet benne másképpen létrehozni, mint egy vers esetében, illetve hogy én magam – és ez egyfajta kísérlet is volt a saját lehetőségeimen úgymond – mennyire működöm másféleképpen a különböző szövegtípusokban. Olvasóként sokszor nagy örömmel veszek kézbe úgynevezett költői prózát, de én már az elejétől fogva sejtettem, hogy ha írni kezdek, nem ebbe az irányba indulok majd el. Egyszerűbben fogalmazva, ha költői szöveget akarok írni, azt versben teszem, a próza kapcsán ezt némileg erőszaktevésként élném meg. De persze a problémák sokszor hasonlóak, mármint ami miatt, és amikről írok: a társas magány, a dialogikus hallgatás, a hétköznapi melankólia forrásvidékének kutatása, ilyesmik. Ám éppen azért jó ezeket különféle karakterű szövegekben is körüljárni, mert maguk az alapkérdések látszanak meg így más fénytörésben.

Még valami feltűnt: A fiúk országa nem viseli magán az első köteteket óhatatlanul kísérő jellegzetességeket, hiszen erős, kimunkált szövegekkel találkozhatunk. Hogyan készültél fel a prózaírásra? Milyen előképeid voltak?

A prózaírásra kétféleképpen készültem, mint mindenki, gondolom: olvastam sokat és olykor írni próbáltam közben. A rendszeres, folyamatos olvasás még az íráskísérleteknél is fontosabb iskola egy kezdő író számára, mindenesetre egyiket sem lehet megspórolni. Ezeknek a novelláknak az írása, illetve már a rájuk való tudatos vagy tudattalan készülődés közben nagy hatással volt rám néhány régi kedvencem újraolvasása. Most akkor egy szubjektív és rendszertelen kispróza-válogatás következik. Andrej Platonov: A jepifanyi zsilipek, J. D. Salinger: Ficánka bácsi Connecticutban, Alice Munro: Szabad gyökök, Wells Tower: Barna part, Raymond Carver: Miért nem táncoltok?, Déry Tibor: Számadás, Ian McEwan: Rítusok, Hunyady Sándor: Razzia az Arany Sasban, Joseph Roth: Radetzky-induló. Ez utóbbi a kakukktojás, mert ez regény, de egyébként még hosszan lehetne folytatni a sort.

A kötet írásai nem kötődnek erős szálakkal egymáshoz, valami azonban mégis összefűzi őket. Fiúk, férfiak perspektívájából láttatod a történeteket, szüleikhez vagy párjukhoz fűződő viszonyukat, azok kudarcait, a magány különböző változatait. Gyakran „a keserűség egymásra halmozott, türelmes rétegei” sejlenek fel a novellákban. Miért foglalkoztattak ezek az élethelyzetek?

Egyfelől, mert az utóbbi időben bármerre néztem, ezeket a helyzeteket láttam, másfelől pedig, mert bizonyos szempontból megöregedtem. Annyira mindenképpen, hogy ne úszhassam meg számvetés nélkül már tovább. Nem önéletrajziak ezek a novellák, habár némelyiknek a kiinduló, némelyiknek a lezáró pillanatához van közelebbi közöm úgymond, egészében mégsem rólam szól egyik sem – ezért mindhez ugyanannyira vagyok közel. A számvetésen (ami egy elég szerencsétlen szó és még szerencsétlenebb fogalom) tehát azt értem, hogy azt igyekeztem összeállítani a bennem motoszkáló történetekből, hogy miből épül fel az a személyiségünk, amit a hétköznapjaink során túlélésre használunk, és ennek milyen viszonya van ahhoz az idealizált személyiségünkhöz, amilyenek lenni szeretnénk, vagy szerettünk volna legalábbis. Én ehhez kerestem eddig a nyelvet, de a történeteket is, és mostanra állt mindez úgy össze bennem, hogy érdemesnek gondoltam leírni.

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Ménesi Gábor, BárkaOnline.hu, 2014. július 29.


2014-07-29 14:13:48
Fordította: Győri László
Végre magyarul is olvasható Marcel Beyer nagy sikerű regénye, amelyben a Nobel-díjas Konrad Lorenz alakja elevenedik meg.
Hermann Funk először gyerekként, az 1930-as években találkozik...
Az 1972. szeptember kilencvenkét prózaverse - mozaikszerű fejezetekből álló regénye - egy szerelmi kapcsolat eleven emlékének, és általában a szerelem titkának, fájdalmának és misztikumának...
Radnóti Sándor esztéta, filozófus könyve egy memoár helyetti memoár: személyes emlékekben bővelkedő portrék füzére, amelyek egy hosszabb interjúval kiegészítve mégiscsak kirajzolják...
Rajk Lászlóval, aki idén töltötte be 70. életévét, 2009-ben készített életútinterjút Mink András - ennek egy 2019-es beszélgetéssel kibővített, szerkesztett változatát adjuk közre...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ