Kutszegi Csaba: Johanna madeleine-je a zserbó (Kútszéli Stílus)

A keménységet, amit a balettórán tanult, alkalmazta az életben, a konok kitartást, amire az életben kényszerült, kamatoztatta a táncban. Mindeközben milyen unalmas lehetett Svájcban élni...

Bodor Johanna könyve utószavában azt írja magáról: „nem író vagyok..." És ez igaz, ám nem baj. Ha meg kellene határoznom, hogy amellett, hogy táncművész-koreográfus, Bodor mi minden még, aktuálisan azt mondanám: igaztörténet-mesélő.
Igaz történeteket mesélőkre minden korban volt igény. Ma meg különösen, amikor amúgy is a mindent átható artisztikus kézművesség nagy korszakát éljük, amelyben a művészet létrehozói és fogyasztói között a különbség oly módon kezd eltűnni, hogy utóbbiak maguk veszik kézbe az előbbiek dolgát, vagyis nem-írók írnak írók helyett, nem-színészek játszanak a tévében színészek helyett, és nem-koreográfusok koreografálnak nem-táncosoknak nem-koreográfiát... És a felsorolás még hosszasan folytatható volna.
Ha bárki azt gondolja, hogy most dohogok, téved. Bár kétségtelen, hogy fenti, világszerte burjánzó folyamat miatt még az is benne van a pakliban, hogy hamarosan nem lesz szükség művészetkritikára (ergo kritikusra sem), mégis azt mondom: ha feltartóztathatatlan a trend, nincs mit tenni, el kell fogadni a következményeit. De van, ami még ennél is nehezebb: ki kell találni, hogyan kell (lehet, vagy illik) reagálni a jelenségre. Ugyanis beszélni róla muszáj (erre is mutatkozik igény), ne adj isten, valamilyen recenziós műfajban valahogy artikulálni sem ártana a dolgot.

bodor-boritoDe hogyan ítéljem meg Bodor Johanna sorsfordító, kb. két éves életszakaszának leírását, annak milyenségét és minőségét, ha fogalmam sincs róla, milyen is volt valójában az ihlető forrás? Persze az igazmondó-szöveg egyik fontos kritériumát elintézhetem annyival, hogy a benne megírt történet – aprócska részleteivel együtt – igencsak hitelesnek tetszik. Hiszen ha nem is éltem ott, sokat hallhattam, olvashattam a múlt század nyolcvanas éveinek Romániájáról, jelesül a tébolyult diktatúrában megélhető kisebbségi létről. De attól, hogy hiteles, még nem tudom, hogy igaz-e. Persze ha regény volna a Nem baj, majd megértem című könyv, kicsit sem érdekelne, hogy minden ugyanúgy megtörtént-e vajh, ahogyan írva vagyon benne, vagy sem. Sőt! Ha regény volna, nem átallanám közzé tenni, hogy részemről például Virgilt sokkal többször szerepeltettem volna, hiányolnám, hogy a diktatúra kémszervezetében szolgáló nagymenő képzőművész démonikus alakja nincs eléggé markánsan és szerteágazóan megrajzolva, frappánsabban pulzálnának ugyanis a sötét világ ördögi körei, ha kiderülne: Virgilnek korábban az elbeszélő barátnője, a kémszervezetet szintén megjárt Letitia is szeretője volt, valamint hogy ő (mármint Virgil) intézte titokban a Bodor szülők viszonylag könnyű Magyarországra jutását, persze csakis azért, hogy a Bukarestben egyedül maradt, épphogy felnőtt Johannára mielőbb rátehesse kéjvágyó mocskos mancsát. De hogyan kérhetném számon eme „hiányosságokat" az „írón", ha nem fantázia, hanem megtörtént események mozgatják a szereplőket?

Egyébként ezúttal is igaznak bizonyul a közhely: az írói fantáziánál jóval abszurdabb eseményeket képes produkálni az élet – a Ceuaşescu-diktatúrában legalábbis egészen biztosan így volt.

Az igaztörténet-mesélő hitelességét a balettszakmai események leírása révén meg tudom ítélni. A balett belső világa (melyet ha nem is bukaresti, de budapesti alapokon jómagamnak is sikerült alaposan megismernem) a nagyközönség számára legalább olyan bizarr, egzotikus és tkp. felfoghatatlan, mint a demokráciából vagy a puha diktatúra vidám barakkjából szemlélt, az élet mindegyik mozzanatát átszövő veszélyes zsarnokságé. A legtöbb néző, aki esetleg fiatal korában elképzeli, milyen kitartóan és fáradhatatlanul tündökölne ő is nagy szerepben a színpad közepén, valószínűleg már az első balettóráról testben-lélekben összetörve, végleg elmenekülne. Hasonlóan, csak képzeletben bírnánk mi is, akik nem éltünk benne, a diktatúrát.
Bodor Johanna oda-vissza, az egyikkel trenírozta magát a másikra. Tizennyolc éves korától két évig egyedül kellett élnie, tanulnia és dolgoznia Bukarestben (csak barátokra számíthatott), mert szüleinek és testvérének már sikerült fél lábbal Magyarországra áttelepülniük. Ő is arra várt, és azt intézte, hogy hivatalosan utánuk mehessen. A keménységet, amit a balettórán tanult, alkalmazta az életben, a konok kitartást, amire az életben kényszerült, kamatoztatta a táncban. Mindeközben milyen unalmas lehetett Svájcban élni...

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Kutszegi Csaba, Kútszélistílus.hu, 2014. július 25.

2014-07-25 12:14:39
BECKETT, SAMUEL
Samuel Beckett Watt című regénye különös olvasmány, cselekményét leírni szinte lehetetlen. Watt-tal történnek bizonyos dolgok, tesz bizonyos dolgokat, részt vesz bizonyos beszélgetésekben, majd a történet...
DÜRRENMATT, FRIEDRICH
Fordította: Kurdi Imre
Az öreg hölgy látogatása mesteri dramaturgiájával, tragikomikus karaktereivel és sötét humorával a 20. század szorongó életérzésének emblematikus megtestesítőjévé vált. A darab, amely első bemutatóin a...
Závada Pál
Závada Pál új könyvének hősei az ország legnagyobb vállalatbirodalmának, a Weiss Manfréd Műveknek az örökösei - a gazdasági, politikai és szellemi élet ismert szereplői és magánemberek, barátok és vetélytársak,...
Schein Gábor
Az újrakezdés regénye
Kiefer, a magányos és elszigetelt kisvárosi számtantanár fokozatosan kénytelen rádöbbenni arra, hogy addigi élete és hivatása tarthatatlan és értelmetlen. Mindezt jegyzeteiben akkurátus pontossággal rögzíti...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ