Lentről nézni, mindig kint (Várad)
(kiadvány: A harmadik híd)

A magyar irodalomban jelentős hagyománya van a lecsúszottság, az elesettség, a peremlét ábrázolásának. Elsőre Tar Sándor ugrik be, a Lassú teher, a Meghalni nem, a Szürke galamb, A mi utcánk sötét tónusú és gyakorta mesterien hevenyészett, a végtelenségbe robogó mondatai. Aztán a Hajnóczy-novellák, különös tekintettel azokra, amelyek az elvonókúrák húgytól és egyéb testnedvektől bűzös, rideg falicsempével kirakott realitását tárják az olvasó elé. De ott van még Krasznahorkai Sátántangója is, és a lista természetesen itt nem ér véget.

Ebbe a hagyományba Szilasi László A harmadik híd című regénye is remekül beleillik. A felsorolt szerzőkkel ellentétben Szilasi azonban nem teljesen belülről mutatja be ezt a világot: a hajléktalanlétről mesélő elbeszélő, Nosztávszky Ferenc csakúgy, mint mindenki más, valahonnan fentről, vagy legalábbis egy normális társadalmi pozícióból csúszott le. Neki viszont, sok társával ellentétben, sikerült kikászálódnia a nyomorból, ezért viszonylag objektíven, bármi csöpögősség és szánalomkeltési szándék nélkül képes beszélni az utcán töltött évről. Fontos, hogy nem azért sajnálja a hozzá hasonlókat, amiért hajléktalanok, hanem jóval köznapibb problémáikért: korgó gyomrukért, betegségeikért, esetleg egy-egy viszonzatlan szerelemért. A hajléktalanlétet semmiképp sem tragédiaként, sokkal inkább olyan létállapotként mutatja be, amely igazából az egész világ számára természetes. Azok, akik benne élnek, már semmin sem lepődnek meg, de igazából a kívülállók sem, a konvencionális, középosztálybelinek tartott életvitelben lebegő városlakók ugyanis hiába kerülik ki viszolyogva az utcákon-tereken kóválygó csöveseket, hiába húzzák az orrukat a sokrétegnyi ruha alól terjengő bűz miatt, valójában csöppet sem döbbennek meg a létezésükön, részei ők is a városnak, akárcsak a szobrok és szökőkutak, melyeknek környékén grasszálni szoktak: „Ezért aztán feltétlenül szükség van a vesztesekre. A magunkfajtákra. Hogy üljünk itt ezeken a hideg téglakorongokon, és az emberek lássanak bennünket, ahogyan sietnek a vélt dolguk után. És féljenek. Féljenek tőlünk, meg attól, hogy ha engedetlenkednek, ők is ilyenekké válnak. Ezért nem tüntetik el a magunk fajtáját. Kellünk nekik. Kellünk a rendszerhez. Üljünk a téren, azok meg bámulják a ronda, büdös pofánkat. Mi vagyunk a fenyegető, csúnya szabályozók.” Ez az egyik legfőbb erénye a könyvnek, ez a tárgyilagosság, amely korántsem kegyetlen. Inkább normális. Magától értetődő. Becsületes.

Már a legelső oldalon feltűnik, hogy A harmadik híd nem kamuzik. Számtalan olyan könyv van, ami mottóval/mottókkal indít, de legtöbbször – még ha ismerjük is az idézet forrását – fogalmunk sincs, mit akar a szerző, hogyan akarja befogni az idézetek segítségével a ránk váró olvasmányt, milyen többletjelentést ad annak, vagy egyszerűen, mi köze van ennek a néhány sornak az egész műhöz. A harmadik híd esetében Szilasi remekül válogatott, a mottóknak itt nem az üres hangzatosság a funkciójuk, hanem a téma-meghatározás és egyfajta alkotói attitűd érzékeltetése. És ugyanez a helyzet az ajánlással is: kinek másnak lenne érdemesebb ajánlani egy ilyen könyvet, mint azoknak, akik igazán hasznosak, tehát vigyáznak a szereplőkhöz hasonló embertársainkra?

A harmadik híd cselekménye keretes, történet a történetben. Egy osztálytalálkozóra érkezik Sugár Dénes, és azonnal megrohanják az emlékezés hullámai: eszébe jutnak a régi, gimnáziumi szerelmek, az elmúlt barátságok, a nyolcvanas évek házibulii, kocsmázásai. Aztán pedig az évfolyam macsója, Foghorn Péter. Igazából innen indul a történet, amit már Nosztávszky mesél el egykori barátjukról, akivel az otthontalanság poklát és fázós hétköznapjait megjárta.

Noszta történetének elbeszéléstechnikája irigylésre méltóan jóra, működőképesre sikeredett. Noszta legnagyobbrészt arról a napról mesél, amikor csatlakozott Foghornék társaságához, bemutatja a csapat kora reggeltől estig tartó rutinját, amely nagyrészt végtelen hosszú sétákból áll, hőseink ugyanis járkálással ütik el az étkezések közötti időt. Noszta mindenről, a leghétköznapibb eseményről és látnivalóról is aprólékosan beszámol, ez mégsem teszi nehézkessé, unalmassá a szöveget, jólesik lentről, vagy inkább kintről figyelni a hétköznapok világát. Ennek a napnak a lassúdad hömpölygésébe vonja be az olvasót Noszta, és hiába a lomha tempó, az állandó szürkeség, Szilasi már a regény kezdőoldalain megragadja az olvasó figyelmét, és nem is engedi szabadulni többé. A bekezdések közé ékelt üres sorokat szintén telitalálatnak tartom, néma, pihentető, de korántsem üres szünetek ezek, melyeknek köszönhetően pontosan úgy halad a cselekmény, akár egy magát nehézkesen vonszoló, több réteg ruhába burkolózott hajléktalan: léptei meg-megdöccennek néha, de azért megy előre kitartóan.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Potozky László, Várad.ro, 2014. augusztus 27.

 

2014-08-27 16:01:07
Lispector, Clarice (1920–1977)
Fordította: Bense Mónika
Egy fiatal lány a dzsungelből Rio de Janeiróba kerül gépírókisasszonynak: vajon az ő ártatlansága lesz erősebb vagy a nagyváros nyüzsgése? Ezt a történetet meséli el Clarice Lispector, vagyis az a férfi,...
Davis, Lydia
Fordította: Mesterházi Mónika
Abszurd történetek a hétköznapokról
Lydia Davis különleges novellái megújították a műfajt, és a kortárs amerikai irodalom megkerülhetetlen figurájává tették szerzőjüket. A flash fiction koronázatlan királynője olyan egyetemes emberi tapasztalatokat...
Závada Pál
Závada Pál új könyvének hősei az ország legnagyobb vállalatbirodalmának, a Weiss Manfréd Műveknek az örökösei - a gazdasági, politikai és szellemi élet ismert szereplői és magánemberek, barátok és vetélytársak,...
Schein Gábor
Az újrakezdés regénye
Kiefer, a magányos és elszigetelt kisvárosi számtantanár fokozatosan kénytelen rádöbbenni arra, hogy addigi élete és hivatása tarthatatlan és értelmetlen. Mindezt jegyzeteiben akkurátus pontossággal rögzíti...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ