Szív Ernő tízéves ösztöndíjat, vagy akár életjáradékot is adna, csakhogy valaki ne írjon. Minek olyan szöveget kiadni a kezünkből, ami se nem oszt, se nem szoroz? - idézi Darvasi László alteregóját, aki gyufalobbanásnyi szövegeivel a rendszerváltás óta kíséri az írót.

Ketten vagyunk, de hárman beszélgetünk. Darvasi László írót ugyanis a rendszerváltás óta elkíséri alteregója, Szív Ernő, akinek tárcáiból immár negyedik kötetét állította össze. Ez egy ilyen csúcs, mondja a kötet címe. Mi megpróbáltuk megmászni.

Mikor állt meg Szív Ernő az ajtaja előtt?

Huszonöt éve. De nem kopogtatott. Csak bejött. Mintha hazatért volna.
 
Hogyan  történt?

A Délmagyarországban kezdtem tárcát írni. Az újságírás végigkísérte a pályámat, jóllehet mindig íróként igyekeztem egy redakcióban tüsténkedni. Amíg az újságíró a tények elkötelezettje, legalábbis elvileg, addig az író a fikcióé. De ha már újságíróként kell dolgoznom, mondtam, jó, akkor legyen egy alteregó, aki majd újságíró lesz. Nem az lett. Szív Ernő már ott is ült a szobámban, és fikcióillatot árasztott.

Mi jött be vele az életébe?

Nem csak figurát, szemléletet is kellett teremteni. Valakit, aki képes heti háromszor, négyszer kitalálni a világot. Akinek folyton figyelni kell: miért lép ki az a nő a teraszra, kitől fél az a férfi a megállóban, mi történt az évszakokkal, egyebek. Föl kell szedegetni és azonnal följegyezni az ötleteket, a morzsákat, a hangulatokat. De még így is húsz tárcából csak egy lesz jó, de a tizenkilencet is meg kell írni, azért az egyért. És az is milyen jó, hogy az olvasó majd nem azt választja.

Meddig él egy tárca?

Elolvasod, passzé. Amíg kihűl a kávé, ellobban a gyufa. Innen is látszik, hogy speciális műfaj, egyszerre átmeneti és befogadó, ráadásul általában rosszul áll rajta a könyvborító keménykabátja. A könyvben kihűlnek a tárcák. Talán csak akkor nem, ha kezdünk valamit velük. Ebben a könyvben sem találsz egy érintetlen mondatot sem, mármint az első közléshez képest. Aztán pedig jönnie kell valami dramaturgiai ravaszkodásnak.

Fel kell fűzni őket valamire?

Például. A berlini fekete füzet motívuma a gyász. Mintám a dzsessz-novella volt. Van egy alap motívumod – ebben a Nagy-füzetben a gyász, a szerencse, a hibázás, az utazás ilyen -, amitől bátran el lehet kalandozni, még el is felejtheted, ám a fődallam egy ponton visszatér.

Az új könyvnek mi a műfaja?

Valaki úgy definiálta, hogy tárcaregény. Én meg első blikkre afféle énregénynek gondoltam. Éntárca-regény, talán. Jobban illik ide a füzet szó. A sok kicsi, New Yorkban, Párizsban, Berlinben, Szegeden játszódó tárcák füzetekké álltak össze.

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Papp Sándor Zsigmond, Nol.hu , 2014. szeptember 4.

Az interjú megjelent a Népszabadság 2014. szept. 5-i számában.