„Önvizsgálat és kételkedés, ez a két legfontosabb dolog” – Interjú Szabó T. Annával (VS.hu)
(kiadvány: Kerített tér)

Szabó T. Anna költő, az idei Könyvhéten jelent meg hetedik verseskötete, a Kerített tér. Ennek kapcsán beszélgettünk vele a vers varázserejéről, duplagondolról és újbeszélről, pátoszról és kételkedésről.

Azt mondtad valamikor, hogy romantikus alkat vagy.


Korábban próbáltam ellenállni, de most már vállalom. Az ötödik kötetemnél, az Elhagynál volt egy váltás, nem radikális, hanem organikus. Kizárólag gondolatból vagy látványból nem tudok és nem is akarok verset írni. A lendületet, a lényeget az indulat adja, amit a dallam közvetít. De persze pusztán érzelemből se megy, meg kell találni az ideális elegyet. Mostanában nagyon sok Weörest olvastam, nála sokszor maga az érzelem válik gondolattá. Sugall valamit, nem állít.

Miért akartál küzdeni a romantikusság ellen?

Nem jó, ha elragadják az embert a néha bizony megtévesztő indulatai. Könnyen nevetségessé válhat az ember, főleg önmaga előtt, ha nem tudja a kellő pillanatban megfékezni, visszafogni a lendületet. Kell a ráció ellensúlya, ez véd az őrülettől – a világ őrületétől és a megőrüléstől is. Én nem akartam soha túl személyes lenni, viszolygok tőle egy kicsit. Többféle verset szoktam olvasni, sok olyan költőt is, aki egészen más hangon ír, mint én, méltányolom is őket, de magammal vinni, magamévá tenni csak azt tudom, amit meg tudok jegyezni.

A jó vers számomra erő, mondogatni való segítség, varázslás. Mint a ráolvasás: a kimondás által hat. Ez a mágikus-mitikus felfogás, hogy az ember hegyeket, völgyeket tud létrehozni, halottakat tud feltámasztani – nyilván nemcsak a szöveggel, hanem a szöveg mögöttivel –, hitet feltételez, hitet valami célban vagy értelemben, a világ általunk felfoghatatlan rendjében. Vagy ha nem hitet, legalább reményt a hitben. Ez vakmerőség, eleve aránytalan próbálkozás, de vannak helyzetek, nagy tragédiák, nagy örömök, amikor a jól bevált önvédelem, az irónia nem működik. Nem lehet távolságot tartani. Az igazán nagy versek nem tartanak távolságot, megszüntetik a határokat. Nem személyesek és nem személytelenek, elemi módon működnek.

Ebben a hitben, a verseidre jellemző állandó kételkedésben, bizonytalanságban mekkora szerepe van annak, hogy tizenöt évesen, egy nagyon érzékeny korszakban kikerültél a megszokott, erősen megtartó erdélyi közegből, és a családoddal áttelepültetek Magyarországra?

Az biztos, hogy az erdélyiség meghatározó. Adott egy nagyapa, aki egész életét az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tárnak szentelte, adott a templomi beszéd, a Károli-bibliának a nyelvezete és hangvétele, ez az alapja annak, amit csinálok. Az Eötvös Collegium tanárai is nagy hatással voltak rám. Szerintem, ha Erdélyben maradunk, sokkal jobban elbizonytalanodtam és talán a versekből is kiábrándultam volna, de mivel az áttelepedés miatt megbillent az egész világom, a versekbe kapaszkodtam. Nekem tényleg a versek segítettek abban, hogy megtartsam magam, hogy tisztázzam, ki vagyok.

Tehát a lázadás korszaka nem eltávolított ettől a hagyománytól, hanem örökre „hozzáláncolt”?

Igen. Közben emellett a hagyomány mellett megteremtődött a töredezettség, a roncs, a test leépülésének a beszéde – a lélek felemelkedése helyett vagy mellett. Tisztelem az objektivitás fegyelmét, de nekem ez önmagában nem elég erős vagy érdekes, illetve csak annyira, amennyire egy jegyzőkönyv vagy egy anatómiaatlasz. A vers nem holttest, hanem eleven test. Sok erős modern vers követeli a testi feltámadást, amiben már nem tudunk hinni, mert túl sokat tudunk az anyagról. Szétszedjük a testet, de mégis a lélek a tét.

Petri György híres verse, a Hogy elérjek a napsütötte sávig is attól nagy vers, hogy kijön a napra, hogy leírja azt is, ami fenn van, nemcsak azt, ami lenn. Ha csak a mély van, az egyrészt dögunalmas, másrészt akkor beleragadunk a sárba. A háború utáni, romok és halottak közül kikapaszkodott nemzedék még tudta ezt. Beckett, Pilinszky. Nemes Nagy Ágnes hátrahagyott versei közt ott a megtévesztő című Térden. Így szól: „Ne, ne itélj meg engemet./ Szivemben mindig térdelek./ De nem letérdelek, ne hidd:/ föl, föltérdelek.” Az tudja értékelni a fényt, aki ismeri a sötétséget. Szükség van erre a föltérdelésre, fölemelkedésre. Persze ha valaki csak a fenti régiókban jár állandóan, az se jó. Weöres ezért fantasztikus , mert föltérdel, és azután gyorsan vet egy bukfencet, hogy nehogy túl komolyan vegyük. Én melankolikus alkat vagyok, ezért elemi szükségletem a fölfele törekvés pátosza.

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Gócza Anita, Vs.hu, 2014. augusztus 17.

2014-08-17 16:30:45
Lispector, Clarice (1920–1977)
Fordította: Bense Mónika
Egy fiatal lány a dzsungelből Rio de Janeiróba kerül gépírókisasszonynak: vajon az ő ártatlansága lesz erősebb vagy a nagyváros nyüzsgése? Ezt a történetet meséli el Clarice Lispector, vagyis az a férfi,...
Davis, Lydia
Fordította: Mesterházi Mónika
Abszurd történetek a hétköznapokról
Lydia Davis különleges novellái megújították a műfajt, és a kortárs amerikai irodalom megkerülhetetlen figurájává tették szerzőjüket. A flash fiction koronázatlan királynője olyan egyetemes emberi tapasztalatokat...
Závada Pál
Závada Pál új könyvének hősei az ország legnagyobb vállalatbirodalmának, a Weiss Manfréd Műveknek az örökösei - a gazdasági, politikai és szellemi élet ismert szereplői és magánemberek, barátok és vetélytársak,...
Schein Gábor
Az újrakezdés regénye
Kiefer, a magányos és elszigetelt kisvárosi számtantanár fokozatosan kénytelen rádöbbenni arra, hogy addigi élete és hivatása tarthatatlan és értelmetlen. Mindezt jegyzeteiben akkurátus pontossággal rögzíti...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ