A napokban jelenik meg első könyved a Magvető kiadónál, Holtverseny címmel. A regény főszereplői  tizenéves úszók, egy gyorsváltó tagjai, akik a szex, a drogok és a fegyverek bűvöletében élik mindennapjaikat. Milyen kapcsolódási pontjaid vannak ehhez a világhoz?

Nem tudok pontos választ adni, de a kamaszkor a maga végletességével, kibékíthetetlen ellentmondásaival mindig is foglalkoztatott. Aztán úgy alakult, hogy sok tervbe vett, de meg nem írt történet közül ehhez találtam meg először a nyelvet. Mivel a fél gyerekkoromat az uszodában töltöttem, bíztam benne, hogy könnyebb lesz hitelesen írni egy olyan világról, amit belülről ismerek. Persze ahogy életre keltek a szereplők és kibomlott a történet, a saját élményeim felül- és átíródtak, de az végig biztonságérzetet adott, hogy az élsportról, a versenyszerű úszásról és az uszodákról nem másodkézből származnak az ismereteim. Ami a többit illeti, az fikció. Hogy mást ne mondjak, soha nem fogtam fegyvert a kezembe.

A Holtverseny nem a magyar irodalomból következik. Ha a témaválasztást és a pergő beszédmódot nézem, leginkább az amerikai irodalom és filmek (gondolok itt Bret Easton Ellisre, a drogfilmekre, vagy Tarantinóra) ugranak be.

Igen, főleg olyan amerikai szerzők hatottak rám – például az általad említett Bret Easton Ellis, vagy Chuck Palahniuk –, akik zsigerből (is) tudnak írni. Nagyon bejöttek ezek a szikár, de ütős szövegek. Szeretem az olyan mondatokat, amik fejbe vágnak.

Finoman megjeleníted azt is, mi a kiváltó oka szereplőid lelki torzulásainak, de erősebben koncentrálsz a jelenbeli ámokfutásukra.

Nem akartam megmagyarázni, hogy ezek a srácok mitől lettek ilyenek. Azt hiszem, pont a lényeg veszett volna el, ha minden sarokba bevilágítok. Sokszor az a legijesztőbb, amit nem mutat meg az ember.

Az érzelmi sivárság különböző szinten mindegyik szereplődre jellemző, de a Kacsa nevű srác különösen érzéketlen. Szociálisan is az, de a lányokkal, a halállal és a saját „barátaival” szemben is, tehát szinte minden szinten. Nehéz volt egy ilyen ellenszenves alakot megteremteni?

Ami Kacsát illeti, ő fokozatosan durvult el bennem. Voltak pillanatok, amikor a kelleténél erősebb volt a visszacsatolás a szereplők felől. Ilyenkor mindig azt éreztem, hogy a tűzzel játszom, de végül megúsztam kisebb égési sérülésekkel.

Négy fiú is fontos szerepet kap a cselekményben, mindegyikük felől elbeszélhető lenne a történet nagy része. Te végül annak a név nélkül szereplő srácnak „adsz szót”, aki talán a legösszetettebb, legokosabb karakter négyük közül. Miért éppen ebből a perspektívából meséled el a cselekményt?

A négy főszereplő srác közül az elbeszélővel volt a legkönnyebb azonosulni. Ő sem „jó fej srác”, de neki vannak szerethető vonásai: többet agyal, mint a haverjai, cinikus, de azért van humora, és ő változik a legtöbbet a történet során. De a többi szereplő felől is megközelíthetjük a kérdést: nem hiszem, hogy huzamosabb ideig szeretnék Kacsa, Bója vagy akárcsak Zolika fejében létezni.Az, hogy az elbeszélőnek nem lett neve, „véletlenül” alakult így: egy darabig nem volt szükség rá, hogy elnevezzem, utána meg már nem is akartam nevet adni neki. Érdekes kihívásnak tűnt, hogy be tudom-e fejezni úgy a regényt, hogy az elbeszélő megőrzi az anonimitását.

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Darvasi Ferenc, Bárkaonline.hu, 2014. október 20.