„Az új elkerülőn tépünk, amikor Kacsa hátrafordul és megkérdezi, hogy hol a faszban vagyunk, de persze mindenki kussol, mert fingjuk sincs, gondolom, vagy nem akarnak valami baromságot mondani, nehogy összezavarják, és még jobban eltévedjünk.” (Totth Benedek: Holtverseny, első mondat)

Jézusom, mi ez, villan be az első mondatok után, de utána már csak arra tudok gondolni, hogy csak el ne rontsa, el ne rontsa. Totth Benedeket műfordítóként és szerkesztőként ismeri, aki figyel az ilyesmire (sokan igen, köztük mi is), a Holtverseny pedig az első regénye. Hősei légüres térben, társadalmi vákuumban lebegő tizenévesek, akik csak néhány órára találnak fogódzót egymásban, és ahhoz, hogy tovább sodródjanak, időről időre nagyot kell rúgniuk a másikba. Egy igazi műfaji hibrid lett a Holtverseny, nagyon erős, nagyon mai, mely úgy karcol, mint marokra fogott kulcs a frissen dukkózott karosszérián. Ja, és csak a rend kedvéért: nem rontotta el. De nem csak ezért lett a Holtverseny a hét könyve nálunk.

Ha akarjuk, hívhatjuk ifjúsági regénynek, meg fejlődésinek, egy közép-európai kamasz thrillernek, de van benne egy kis road-beütés is, bár lehet, hogy ezt csak az erős felütés miatt érzem így. Totth Benedek évek óta jobbnál jobb szerzők műveit fordítja magyarra, van köztük angolszász klasszikus (Huxley), élő legenda (Cormac McCarthy), kultképregény (Neil Gaiman), meg persze a populárisnál is populárisabb (Suzanne Collins), munka közben volt hát kitől tanulnia, de az is lehet, hogy ez nála zsigerből jön. Mindenesetre már az első mondatokkal úgy ránt bele a történetbe, hogy csak kapkodjuk a levegőt, pedig nem történik nagyon más, mint valószínűleg sok-sok este az ország sok-sok szegletében, ha néhány tizenéves összegyűlik valamelyikük apjának kölcsönvett, vagy inkább titokban lenyúlt autójában.

Szívnak, szexelnek, meg oltári nagy hülyeségeket beszélnek, és valószínűleg így menne ez itt is a végtelenségig, ha az autó nem sodródna ki az egyik kanyarban. („– Vaddisznó volt, bazmeg – makacskodik Kacsa. –Tuti, hogy az volt. – Lófaszt – mondom.”) A fikció törvényszerűségei azonban a Holtversenyben egyszerűen érvényüket veszítik; az ok és okozatból az utóbbi egyszerűen elpárolog, a következmények pedig csak a lehető legritkább esetben hullanak hőseink nyakába. A kőgazdag Kacsa, a vízipólós Bója, a közösbe dobott Niki, és a lúzer Zolika másnap ugyanott folytatja, mint ahol előzőleg abbahagyta, és így tesz a narrátor is, akiről biztosan annyit tudunk, hogy versenyszerűen úszik, az anyja egyedül neveli, és nem Gergőnek hívják.

Útjukat szétlőtt macskák, kövér spanglik, rossz kézbe került stukkerek, és csilibe mártott vibrátorok fémjelzik, és csak idő kérdése, hogy feltűnjön néhány helyi kemény arc, nyomukban a rendőrökkel. A legfeltűnőbb az egészben, hogy ezek a srácok tulajdonképpen nem akarnak semmit, legfeljebb ideig-óráig jól érezni magukat. A nihil azonban talán még soha nem volt ilyen szórakoztató, ennek kulcsa pedig nem is annyira a sztori, mint inkább a nyelv. Totth Benedek egészen egyszerűen érzi, hogyan kell megszólaltatni hőseit. A Holtverseny kamaszai nem béna utánzatok, szövegeik alapján szembejöhetnének velünk bárhol az utcán. Káromkodásaikban, trágár kiszólásaikban még sincs semmi öncélúság, és szerencsére semmi rosszul értelmezett szépelgés sem. Az itt-ben és a most-ban élnek: ők már a Csillagok háborúján szocializálódtak, a kémiáról a Breaking Bad jut eszükbe, a kihalt belvárosról meg a Walking Dead.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Kiss Orsi, Könyvesblog.hu, 2014. október 26.