Hasonló érzeteket kelt Kiss Tibor Noé Aludnod kellene című regénye. Állunk előtte egy steril térben (a saját steril terünkben), kényelmesen szemléljük, elmélkedünk. Általában arról beszélgetünk, hogy kik hatottak a művészre, hol láttunk még hasonlót. Keressük a hasonlóságokat és különbségeket, próbáljuk elhelyezni a megszokott (irodalmi) koordinátarendszerünkben. Mindezt tisztes távolságból, mint az igazi hozzáértők. Látjuk, hogy az ábrázolt világ hét oldalról zárja körül magát. A keretező fejezetek között kifolyik az idő és a tér, fennakadnak a szereplők. A nélküliség állapotát élik.

„Régen minden más volt.” (13.) (Csak ez a mucsa)

A telep egy mellettünk lévő nem-hely. Ha akarnánk, bármikor ellátogathatnánk oda, egyenes bekötőút vezet minden telepre. Nem helységnévtábla, hanem műanyag flakonok, nejlonzacskók és cigarettacsikkek jelzik, hogy megérkeztünk. Süt a nap, szárítja a gazt és a testet. A lelkek csak éjjel járnak. Vannak kertek, szemétdombok, névtelen kutyák és macskák, születésnapok. Vannak emberek is. Alakjukon kívül talán csak a nevük különbözik. Álmatlanságukban néha felteszik a kérdést: „hogy lehet így élni?” (7.).

„Nem maradt más, csak az olaj, a tikkasztó forróság és valami rothadó bűz.” (24.) (Szervusztok, gyerekek)

Nyolcasokat írnak le az utakon, mindenki iszik, a kiserdőben több az eldobott féldecis üveg, mint a fa. A telepen egy intézet is működik, gyógyulni hozzák ide az embereket. Nem okoznak bajt senkinek, ritkán hangoskodnak vagy verekednek. Ők is csak isznak és meg tudják mondani egymásról, hogy kinek mennyi ideje van még hátra. A telepen lakók közül vannak, akik újsághirdetéseket adnak fel és a városban randevúznak. Ilyenkor kólát isznak kövér lányokkal, majd egyedül térnek haza, hisz „olyan nő még nem élt a földön, aki szeretett volna a telepen ébredni” (38.).

„A pornál csak a sár volt rosszabb” (43.) (Ne csináld ezt)

A telep fölött folyton varjak kárognak. A madarak – az emberekkel ellentétben – maguktól mentek oda. Kétféleképpen kerülhet ide valaki: hozzák vagy küldik. A tehetetlenség megállítja a levegő áramlását is, gőzölög a föld, a fák is mozdulatlanok. Miután valaki egyedül marad, megtudja, hogy mi a különbség a hallgatás és a csend között. Ha az emberek nem, a tárgyak beszélnek, de egy idő után azok is elnémulnak. Néha megfeszülnek a gerendára kötött drótok, görcsbe rándulnak az ujjak, a nyakak körül szürkés-vöröses csíkok jelennek meg. Ilyenkor a szelek a sorompó helyett lógó testeket nyikorgatnak.

„Úgyis csak a sötétség vette körül” (62.) (Így lesz a legjobb)

Egy másik szobában már csupán lélegzés, evés, ürítkezés van. Ebben az állapotban már nincs fájdalomra való reagálás, talán gondolatok sincsenek. A szemek folyton sötétséget örökítenek meg. De hamar vége, elégetik a halottakat, érezni lehet a perzselt bőr szagát, majd a húsét. Állítólag émelyítő a bűze, öklendezésre készteti az embert. A csontok majdnem úgy ropognak, mint a gallyak. A hamvak műanyag vödörbe kerülnek, gombok, amalgámtömések bukkannak elő. Azért még a telepen élők is ragaszkodnak édesanyjuk tárgyemlékeihez és nyugdíjához.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Molnár Beáta, Kulter.hu, 2014. október 15.