Centauri tavaly megjelent Jégvágó című regénye olvasásakor úgy éreztem, a szerző olyan nyelvre, olyan világra talált rá, amely szinte ismeretlen a kortárs magyar prózában. A feltűnő idegenség azonban hiteles szöveget eredményezett: az elbeszélő önálló, konzisztens világot hozott létre, így egyszerre lett nagyon távoli, mégis minden részletében átélhető a történet.

Ugyanez a helyzet Totth Benedek regényével is. Azzal a különbséggel, hogy a Holtverseny emelte a tétet: kamasz szereplői – egyikük elbeszélésében – egy olyan világba kalauzolnak bennünket, amely legtöbbünk számára még kevésbé ismert, mint Centauri amerikai vadonja.

Az idegenség és az újszerűség persze szorosan összefügg, hiszen ez a közeg épp azért ismeretlen, mert ilyen mellbevágó nyíltsággal és hitelességgel még senki sem mutatta be korábban, és mivel a kép szokatlanul éles, óhatatlanul is hátrahőkölünk.

Csak egy vaddisznó

Kamaszok száguldanak egy vidéki város útjain, részegen, bedrogozva, négy fiú között egyetlen lány, akinek engedékenységével felváltva élnek vissza. A sofőr, Kacsa elkötötte apja sportkocsiját, de nem uralja a járművet, így csak idő kérdése, mikor történik súlyos baleset. Nem is kell sokáig várni, a fiú elgázol egy öregembert. Megállnak szemrevételezni, de a kijózanító pillanat, a sokk elmarad, abszurd kármentésbe torkollik a sztori. Elsőre vaddisznónak nézik az összetört férfit, megpróbálják lehúzni az útról, majd elhajtanak, mintha mi sem történt volna, és az eset – talán az elbeszélőn kívül – senkiben sem hagy nyomot. Innen indulunk.

A szereplők élsportolók, úszók és vízilabdázók. A sport azonban esetükben ugyanolyan tudatmódosító, mint az alkohol, a drogok és a szex. Ezen túl azonban semmit sem jelent, nyoma sincs heroizmusnak vagy diadalnak. Ahogy az élet egyéb területein sem. Teljes érzelmi sivárság jellemzi a lelki és fizikai terror hatalmas rendszerének különféle szintjein megrekedt kamaszokat.

Kacsa újgazdag családját a szilikonmellek, a sportautók és a fegyverek határozzák meg. A vízilabdázó Bóját mindenki válogatott bátyjával piszkálja, s hogy utolérje a kényszerű példaképet, a fiú doppingolni kezd. Niki és Viki mindenkinek felkínálja magát válogatás nélkül. Bandibá, a brutális úszóedző fizikai erőszakkal sarkallja jobb teljesítményre a versenyzőit. Zolika tökéletes áldozat. A névtelen elbeszélő pedig, bár pontosan érzékeli környezetének kíméletlen valóságát, képtelen a reflexióra, így az erkölcsi aggályok őt sem kötik.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Magyar Nemzet Online, 2014. november 22.