Joanna Bator: A férfiak lementek citromért, és soha többé nem jöttek vissza. Interjú (Könyves Blog)
(kiadvány: Homokfelhő)

„Joanna Bator 2011-es Homokhegye a gyökértelen identitásból, fésületlen családi kapcsolatokból, a vasárnapi fasírtszagból, Isaura végtelenített szenvedéseiből, és az utódok által kinevetett vágyakból építkezett. (...) Folytatása, a Homokfelhő a harmadik generáció, a mindennapi kommunizmus utolsó éveiben szocializálódott Dominika sorsán keresztül mesél a világba önként vagy akaratuk ellenére szétszóródott lengyelekről, a halál közeledtét megjósoló fényképekről, és olyan életekről, melyek fő célja a veszteségre való emlékezés volt” – írtuk Joanna Bator regényeiről (a magyarul idén megjelent Homokfelhő akkor a hét könyve is lett nálunk). A Nike-díjas írónő néhány hete Budapestre látogatott, mi a Lengyel Intézetben találkoztunk vele, ahol nem csak a regényeiről beszélgettünk, de mesélt a szülővárosa alatt kavargó fekete vízről, arról, hogy miért kopott ki az életéből a fényképezés, és kiderült az is, hogy hogyan került kapcsolatba Japánnal.

Mindig is egyértelmű volt az ön számára, hogy a Homokhegy és a Homokfelhő családi történeteit női szemszögből, egyfajta női szűrőn keresztül meséli el?

Ezeket a történeteket a saját egzisztenciális tapasztalataimból alakítottam ki. Hagyományosan a családokban régen úgy nézett ki, hogy a férfiak gyakorlatilag nem voltak jelen: gyakran korán meghaltak, vagy eltűntek nyomtalanul. Reggel felkeltek, és azonnal elmentek valahova. Lementek például citromért, és soha többé nem jöttek vissza. Vagy pedig valamelyik sarokban meghúzták magukat csendesen.

Az ön családjában ki volt az, aki történeteket mesélt?

A mama mesélt általában. Még most is vissza tudok emlékezni ezekre a mesékre. Nagyon sokat mesélt például a hercegnőről, aki az Üveghegyen lakott. Ehhez a hercegnőhöz nagyon sok kiváló lovag és herceg igyekezett, de csak a buta Jaseknek sikerült felkapaszkodnia a hercegnőhöz, és az övé lett végül. A mama a mese hatása alá került, és erősen azt képzelte, hogy ő egy hercegnő, aki fönt ül az Üveghegy tetején, és nem kell semmit sem csinálnia. Engem kicsit mindig megijesztett ez a mese, mert rájöttem, hogy a hercegnőnek nincs választási lehetősége, őt választják ki. Ma is erősen él az írói képzeletemben az a lovag, amint felkapja a hercegnőt és elvágtat vele.

Ha már a meséket említette – a regénybeli Walbrzych varázslatos, misztikus hely, de önben milyen kép él a gyerekkorából erről a városról?

A város két szinten helyezkedik el: az egyik maga a város a felszínen, a másik pedig a föld alatt található. Walbrzych bányászváros, rengeteg tárna található a városban, és a város körül. Ezeket a bányákat bezárták, és vízzel árasztották el. Nagyon inspiráló, szörnyű elképzelés számomra, hogy a város alatt olyan alagutak húzódnak, melyekben sötét, fekete víz folyik. Tizenkilenc évesen jöttem el onnan, és soha nem tértem vissza két-három napnál hosszabb időre. A város tehát csak a képzeletemben létezik, az emlékeimben.

És akik jelenleg ott laknak, hogyan fogadták, hogy a város így jelenik meg a regényeiben?

Nagyon érdekes, mert azt gondoltam, nem is lesz miért odautaznom, de az derült ki, hogy az emberek örülnek, hogy a városukról írnak. Walbrzych úgy él a lengyel köztudatban, mint az egyik legcsúnyább, legvisszataszítóbb város, ahová nincs miért elutazni, és az én könyveim egyáltalán nem ingatják meg ezt a képet. Walbrzych-ban sikerült amúgy a legtöbbet eladni a könyveimből, Varsó után természetesen. Két szerzői estem volt Walbrzych-ban, mindkettő nagyon megindító.
 
A könyvében ábrázolt lakótelep, az ottani mindennapok, helyileg hiába történtek Lengyelországban, magyar olvasóként mégis nagyon ismerősek voltak. A sok különbözőség mellett, mit gondol, létezik egyfajta közös kelet-európai emlékezet?

Vannak közös mikro-narrációk a lakótelepeken. Ezek a hasonlóságok lenyűgözőek számomra, a hasonlóságok Magyarországon, a volt NDK-ban, Horvátországban, azok a hasonlóságok, amelyek a lakótelepek belsejében megmutatkoznak. Állandóan német édességekről álmodoztunk, meg utazásokról. Lenyűgöző volt számomra, hogy a magyar lakótelepeken ott élnek Dominika unokatestvérei. Nagyon szeretek beszélgetni olyan nőkkel, akik a kortársaim a volt szocialista országokban; érdekesek azok a hétköznapi történetek, melyek arról szólnak, hogy hogyan öltözködtünk, miből készítettünk különböző dolgokat… A magyar, német, lengyel lakótelepekről él bennem egy kép, ahogy a nők állnak a balkonon, távolba néznek, és egy másik életről ábrándoznak. A magyar anyák, asszonyok is szerettek volna német férjeket a lányaiknak?

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Kiss Orsi, Könyves.blog.hu, 2014. december 10.
 

2014-12-10 14:56:19
DÜRRENMATT, FRIEDRICH
Fordította: Kurdi Imre
Az öreg hölgy látogatása mesteri dramaturgiájával, tragikomikus karaktereivel és sötét humorával a 20. század szorongó életérzésének emblematikus megtestesítőjévé vált. A darab, amely első bemutatóin a...
Bourdeaut, Olivier
Fordította: Tótfalusi Ágnes
Egy kisfiú meséli el családja titokzatos tündöklését és bukását. A tehetős család mintha a világon kívül élne, barátok, mulatságok töltik ki napjaikat hol Párizsban, hol spanyolországi villájukban. A szülők...
Závada Pál
Závada Pál új könyvének hősei az ország legnagyobb vállalatbirodalmának, a Weiss Manfréd Műveknek az örökösei - a gazdasági, politikai és szellemi élet ismert szereplői és magánemberek, barátok és vetélytársak,...
Schein Gábor
Az újrakezdés regénye
Kiefer, a magányos és elszigetelt kisvárosi számtantanár fokozatosan kénytelen rádöbbenni arra, hogy addigi élete és hivatása tarthatatlan és értelmetlen. Mindezt jegyzeteiben akkurátus pontossággal rögzíti...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ