Kátrányba ragadt beszéd. Interjú Szijj Ferenccel (Kulter)
Szijj Ferenc versesköteteit mindig nagy várakozás előzi meg. Most sem volt ez másképp, az Agyag és kátrány című könyv az eddigi munkáihoz hasonlóan ismét nagy szenzáció. Rejtélyes, a felesleget nem ismerő beszéd zajból és igéből. A szerzővel megszólalásról, költészetről és a mosolyhoz való viszonyáról beszélgettünk.

KULTer.hu: A jó költészet általában nemcsak a világhoz való viszonyt értelmezi át, hanem ezen túl az olvasótól is elvárja, hogy újraértelmezze az addigi szövegolvasási folyamatot, s teljesen másképp közelítsen a versekhez, mint előtte bármilyen szöveghez. A te verseid is „átprogramozott” olvasót kívánnak. Szokott érdekelni az olvasó abban az értelemben, hogy jól olvas-e téged?

Igazából minden költészetet másképp kell olvasni, mert mindegyik másképp van kódolva: ki kell találni és el kell fogadni, miből alakulnak ki, állnak össze vagy bomlanak le jelentések. Ez elég nehéz feladat, úgyhogy én maximálisan türelmes vagyok. Azzal biztatom magam, hogy ha jó, amit csinálok, akkor előbb-utóbb meglesz hozzá az elég jó olvasat is, ha meg nem jó, akkor mindegy.

KULTer.hu: Örkény István egyik gyönyörű novellájában, a Jeruzsálem hercegnőjében írja: „Már majdnem elindult, de észbe kapott. Egy sóraktár tövében állt, a holdárnyékban; tízlépésnyire, az épület sarkánál, állt az őr. Megtorpant. Nem mozdult. Körös-körül ki volt szóródva a só. Ha csak egy lépést tesz, megcsikordul a talpa alatt.” Maga a csikorgás keltette zaj idézi fel a főszereplőben a felejtéssel addig eltorlaszolt múltat. Nálad ez hogyan néz ki? A zajnak – a gyerekkorodhoz köthető vonatok, sínek, váltók keltette zajoknak akár − milyen szerepe van a versindításban? Zajból írsz verset? Végül is a nyelvre gondolás is egyfajta zaj.

Igen, lehet mondani, hogy zajból írok. De nemcsak emlékezéstechnikai, hanem talán tágabb értelemben is. Van némi vonzódásom a zűrzavarhoz, a hétköznapokba belesimuló káoszhoz, az ismerős, de érthetetlen dolgokhoz. A feladat ezeket valamiképp gyúrni, ezekből kihozni valami olyasmit, ami a maga természetéből adódóan óhatatlanul kissé szürreális lesz. A másik része a dolognak: zajba írni, kelteni is a zűrzavart, tehát nem teljesen kerekre formálni az anyagot (szöveganyag, valóságanyag, képzeletanyag), hanem hibákat hagyni benne vagy tenni beléjük. Mondok egy nem irodalmi példát, az talán szemléletesebb: csináltam néhány rajzot úgy, hogy teljesen tompa, vastag ceruzával rajzoltam vékony papírra egy olyan asztalon, illetve máskor egy külön deszkán, amin bevágások, barázdák voltak; a ceruza hol fogott, hol nem, ha nem fogott, akkor belevájt a papírba, ha fogott, néha kirajzolta az alátétfa egyenetlenségeit, és persze nehéz volt így rendes alakot kirajzolni – de éppen ez érdekelt.

KULTer.hu: Közelítsünk a kötethez. A családtörténetet feldolgozó versek a múlás, törés, elhagyatottság tengelye körül forognak − a beteg egyedül marad a kórházban, a sír a temetőben. A versek írása által utólag jobban megértetted a családodat, a családi magányt?

Én nem tulajdonítanék ilyen hasznos funkciót a versírásnak, de legalábbis vigyázni kell azzal is. A vers inkább csak önmagát akarja megértetni vagy megérteni, a hasznosságát talán a vigasztaláshoz lehetne hasonlítani, ahol sok esetben szintén nem az érvek meggyőző ereje számít, hanem hogy egyáltalán, valaki vigasztaló hangon beszél valakihez. A családtörténetemet, különösen a végét, amiről a Kéregtoronyban és az Agyag és kátrányban szó esik, ahhoz a káoszanyaghoz számítom, amiről az előbb szó esett – a véletlenek láncolata és a hiba (baleset). Ezzel így kínozza magát az ember, és ez valamiképp a formálásnak egy kezdeti-kezdetleges változata, a vers indítása, az időtlenség kezdetleges metaforája: amikor egy pohár kiesik a kezünkből, a másodperc törtrészére kívül kerülünk az időn, kicsiben egy kivételes kozmikus pillanat, vagy kicsiben a halál. Ugyanakkor a saját halálunk is benne van a képben, ezt másokéhoz kötni, ami viszont idővonatkozást hoz létre, s ez aztán megint csak a káosz felé mutat: mi lesz a világgal nélkülem (ahogy mi lett a világgal nélkülük).

KULTer.hu: Azt nyilatkoztad évekkel ezelőtt, hogy hallgatag rokonok közt nőttél fel, ahol a dolgok megbeszélése, szavakkal, mondatokkal történő körülhatárolása nem volt gyakori, s az írásban próbáltad a téged foglalkoztató jelenségek rögzítését. A verseidben is folyamatos, kicentizett pontosság van, a rögzítés anatómiája. Mintha neked egy nagyon más nyelvi világból kellett volna írnod, a régi csendeket kitöltendő teremteni egy saját, mindenre – múltra, jelenre, világra – érvényes nyelvet. Alkalmas a leírás a feldolgozásra, nincsenek-e határai?

Egyáltalán megszólalni, az számomra nagyon problematikus. Bizonytalan vagyok, fontos-e, amit mondok, érdekel-e valakit, van-e valami értelme. Én ezt nem írnám a nyelv rovására, a nyelvvel meg vagyok elégedve, a nyelv segít megszólalni azzal, hogy el is lehet bújni benne (vagy mögéje). Olyan, mint a játék, könnyű csinálni, én komolyan veszem (azt képzelhetem, hogy fontos), és lehet bízni benne, hogy a többiek is komolyan veszik. Fontos, hogy ne mesterséges eszközökkel keltsem a fontosság érzetét, ezért azon igyekszem, hogy a nyelv minél inkább áttetsző legyen, mégse a nyilvánvaló dolgokat mondja – így persze elég nehéz egyensúlyozni, és az eredmény is roppant bizonytalan, sose lehetek megelégedve.

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Ayhan Gökhan, Kulter.hu, 2014. december 29. 

2014-12-29 11:20:13
Lispector, Clarice (1920–1977)
Fordította: Bense Mónika
Egy fiatal lány a dzsungelből Rio de Janeiróba kerül gépírókisasszonynak: vajon az ő ártatlansága lesz erősebb vagy a nagyváros nyüzsgése? Ezt a történetet meséli el Clarice Lispector, vagyis az a férfi,...
Davis, Lydia
Fordította: Mesterházi Mónika
Abszurd történetek a hétköznapokról
Lydia Davis különleges novellái megújították a műfajt, és a kortárs amerikai irodalom megkerülhetetlen figurájává tették szerzőjüket. A flash fiction koronázatlan királynője olyan egyetemes emberi tapasztalatokat...
Závada Pál
Závada Pál új könyvének hősei az ország legnagyobb vállalatbirodalmának, a Weiss Manfréd Műveknek az örökösei - a gazdasági, politikai és szellemi élet ismert szereplői és magánemberek, barátok és vetélytársak,...
Schein Gábor
Az újrakezdés regénye
Kiefer, a magányos és elszigetelt kisvárosi számtantanár fokozatosan kénytelen rádöbbenni arra, hogy addigi élete és hivatása tarthatatlan és értelmetlen. Mindezt jegyzeteiben akkurátus pontossággal rögzíti...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ