„Ne akarjunk oldalakat, mert úgy maradunk!”Interjú Horváth Viktorral (Tiszatáj Online)

Horváth Viktor 1962-ben született Pécsen. Művészetszervezőként, újságíróként, tanárként is dolgozott. 2001 óta a Pécsi Tudományegyetem óraadójaként versfordítást és vers-formatörténetet tanított. 1994 óta jelennek meg novellái, versfordításai, regényei és tanulmányai. Könyvei: Át avagy New York-variációk (JAK–Ulpius ház, 2004); Török tükör (regény, Jelenkor, 2009, a Frankfurti Könyvvásáron elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját); Diótörő (verses mese, Jelenkor, 2011); A Kis Reccs (regény, Jelenkor, 2012). A szerzőt legújabb könyvéről – a Magvető Kiadónál idén megjelent – A vers ellenforradalma című kötetről kérdeztük.

– Kezdjük azzal, hogy soha nem olvastam ennyire élvezhető, szellemes, belső csavarásokkal, oldott humorral, finom oldalcsapásokkal evező tankönyvet, mint A vers ellenforradalma. A saját gyártású példaversek – példának okáért – jobbak a Karinthy-paródiáknál. Mennyi időd fekszik az irodalomoktatásban?

– Karinthyval, légy szíves, majd akkor hasonlítgass, ha meghaltam, de azért köszönöm. Nagyjából tizenöt évet oktattam, de az egyetemen csak óraadó vagyok. A gimnáziumok nehéz helyek voltak, a diákok nem fogták vissza magukat, ha érdektelen volt az óra – és az volt –, tehát valamit ki kellett találni. Az egyetemen mindenki illedelmes, de ott is látszott, hogy valamit ki kell találni, tehát lassan átálltam arra, hogy vizsgamunkák alapján értékeljem a féléveket. Ha csak dolikat kérsz, azt a hallgatók összefércelik, beadják, aztán elfelejtik az egészet, viszont ha saját alkotásuk, munka fekszik a félévben, akkor a sikerélmény köti a lexikális ismereteket is. A vizsgamunkák versfordítások (angol reneszánsz, spanyol barokk stb.), és ehhez kiképeztem őket a fordítás sztenderdjeire. Közben kiderült, hogy írást tanítani nehezebb, mint írni, szóval módszert kellett fejleszteni, ebből lett a könyvecske. Végtelenül egyszerű dolgok vannak benne.

– A porosz oktatási rendszer sírva vigad, hiszen az oktatás, benne az irodalomtanítás nem csupa móka és kacagás. Nem csak az irodalomban, de semmiféle tantárgyban. Az olvasód – pontosabban én – szinte kedvet kap időmértékes verset írni. Volt ilyen szándékod is?

– Volt. Ez tanító könyv, tehát az a szándéka, hogy kedvet kapj. Ezért olyan rövid, ezért indul nulláról, ezért halad kis lépésekben, egymásra épülő feladatokkal, és ezért váltakoznak a feladatok a kissé nagyképű próféciákkal és programhirdetéssel. A porosz rendszer sír. De mitől vigad?

– A dolog – nyilván – lepróbálva sokszorosan, hiszen versstruktúra-elméletet, középkori és koraújkori formatörténetet tanítasz a Pécsi Tudományegyetemen évek óta. Gondolhatom azt, hogy a szemináriumaidra tömegesen jelentkeznek a minden irányba nyitott fiatal bölcsésztanulók?

– Nem tömegesen, de betelnek keretek, mert itt jó 15-20 főben maximálni a létszámot. Aztán az első óra után marad nyolc ember, de azok végig is csinálják.

– Azt mondod: „Semmi különös nem történik. Csak visszaállítjuk az alkotva tanulás sok évezredes hagyományát. Ez nem forradalmi könyv – ellenforradalmi.” Amikor idáig jutok, gondolok arra, ez a könyv kell nekem. Látni akarom az alkotva tanulás évezredes hagyományát. A definíció engem – a velem egykorú öregeket – provokálja, akik elfelejtettük az évezredes hagyományt, netán a fiatalokat, hogy helyből felismerjék, mi ellen lázadjanak a szabad vers világában?

– Nehéz lázadni, ha nincs ancien regime, márpedig az már vagy száz éve nincs. Így punnyadt a lázadás, és félő, hogy így csak a kvalifikáltság ellen szól. Igen, ehhez az egyensúlyhoz is kell a szakismeret: ha van rendes képzés, akkor új és új funkciókat nyerhet a hagyomány – ez kell, mert a verses mintázatok évezredek alatt szelektálódtak a kezünk alá, tehát olyan gépek, amelyek leveszik rólunk a terheket –, másrészt így frissülhet fel újra és újra a lázadás. Picassóval szoktam példálózni, tessék megnézni a korai dolgait, tökéletesen akadémisták, mindent tudott, aztán innen robbantott a kubizmussal. És a költők: Cummingsnak a kisujjában volt a szakma, aztán szétdúlta az egészet, de úgy dúlta szét, hogy közben újrakomponálta. Szóval az lázadjon, akinek van mire.

– Számomra két oldalról nem ismeretlen a technika. A nyolcvanas években végigolvastam, éveken át őrizgettem egy fél folyóiratnyi – a Tiszatájban megjelent – Weöres-kurzust, amelyben fiatal költőt tanít az időmértékes vers alapjaira. A másik, hogy a vidéki középiskolámban egy öreg ötvenhatos professzor, aki büntetésből került vidékre, de ott ragadt, nyilván a régi iskolából és az általános latintanításból hozva, az iskolapadon koppantatta a metrumot, és ugyanúgy szavaltatta velünk Homéroszt, ahogyan Babitsot halljuk verset énekelni. Kifejezetten rosszul viseltük az öreget, azokat, akiknek az irodalom kötelező teher volt, messze marta, de még az énfélekre is ráhozta a frászt, annyira életidegen és szokatlan volt a közelítés, amikor Kassákot és Juhász Ferencet sztároltuk.

– A tekintélyelvű tanítás blokkolja az érdeklődést meg a tehetséget. Rúgjuk ki a sámlit a tekintély-központúság alól: ha az órán a fő eszközünk a művek interpretációja, tehát újraírása, akkor kiderül, hogy a teremben nem a tanár a legjobb. Ennek közösségformáló szerepe is van, könnyíti a kommunikációt, és az irodalmon kívül azt is megtanítja, hogy az érték nem a hatalom és az erőszak, hanem a tudás és a másik segítése, elfogadása, a másik iránti figyelem. A szöveg tisztelete, mások megoldásainak, véleményének tisztelete. Amit a tanár emberileg mutat, azt kapja vissza.

A te régi tanár bácsid szerint csakis úgy nézhetett ki a világ, ahogy ő képzelte. Most tanítsuk azt, hogy annyi világ van, ahányat akarunk, illetve ahány képes megélni a maga erejéből vagy a miénkből. Tanítsuk meg a hagyományt, és tanítsuk meg a rombolást és a szabadságot, aztán újra az építést.

A lényeg a tanítás élményközpontúsága, és ezt nem én találtam fel (vö: Pethőné Nagy Csilla könyvei), de talán illeszkedem a folyamatba.

– Mit gondolsz, ha valami csoda folytán szeptember elsejétől versismereti-oktatói technikád bevezetésre kerülne, milyen százalékban támogatnák a diákok, milyenben a tanárok?

– Minél fiatalabbak vagyunk, annál kevésbé rongált el bennünket a rendszer, tehát ha statisztikai alapon gondolkodunk, akkor a diákok fognak jobban reagálni. Másrészt viszont aki próbálta, az tudja, hogy nehéz irodalmat tanítani azon a módon, ahogy eddig, tehát el tudom képzelni, hogy sok tanár örül minden ötletnek, ami könnyít a dolgán – ha pl. nem kell fegyelmezni, nem kell szorongást keltve bevasalni az anyagot.

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Onagy Zoltán, TiszatájOnline,  2014. december 29.

2014-12-29 17:15:25
Lispector, Clarice (1920–1977)
Fordította: Bense Mónika
Egy fiatal lány a dzsungelből Rio de Janeiróba kerül gépírókisasszonynak: vajon az ő ártatlansága lesz erősebb vagy a nagyváros nyüzsgése? Ezt a történetet meséli el Clarice Lispector, vagyis az a férfi,...
Davis, Lydia
Fordította: Mesterházi Mónika
Abszurd történetek a hétköznapokról
Lydia Davis különleges novellái megújították a műfajt, és a kortárs amerikai irodalom megkerülhetetlen figurájává tették szerzőjüket. A flash fiction koronázatlan királynője olyan egyetemes emberi tapasztalatokat...
Závada Pál
Závada Pál új könyvének hősei az ország legnagyobb vállalatbirodalmának, a Weiss Manfréd Műveknek az örökösei - a gazdasági, politikai és szellemi élet ismert szereplői és magánemberek, barátok és vetélytársak,...
Schein Gábor
Az újrakezdés regénye
Kiefer, a magányos és elszigetelt kisvárosi számtantanár fokozatosan kénytelen rádöbbenni arra, hogy addigi élete és hivatása tarthatatlan és értelmetlen. Mindezt jegyzeteiben akkurátus pontossággal rögzíti...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ