A koravén fiatalember panaszai (Irodalmi Jelen)
(kiadvány: Garázsmenet)

Milyen nemzedéki traumákról tud beszélni egy 1989-es születésű költő? Lehet, hogy Fehér Renátó Garázsmenet című kötete nem is közéleti verseket tartalmaz, csak a kritika szeretné így láttatni? Pál Sándor Attila írt a könyvről.

„Nincs helyjegy, nem fizethetsz kártyával,

nincsen vészfék, se első osztály
párnával,

kávé meg cukor meg hálókabinszex,
több megálló nincs, jön a garázsmenet”

(NKS: Garázsmenet)

 
Az úgynevezett „közéleti költészet” tiszavirág-életű reneszánszát élte nem is olyan régen, kezdve Kemény István Búcsúlevél című versével a 2011. februári Holmiban, Térey János válaszversén, valamint Bán Zoltán András és Radnóti Sándor ÉS-beli levélváltásán át egészen az eddigi csúcs- és végpontig, az Édes hazám antológiáig. A diskurzus még természetesen tart, de a hullámverés érezhetően csitul.

Fehér Renátó Garázsmenet című kötete az idei könyvhéten ebbe a relatív csendbe érkezett, s ily módon egy sajátos megkésettség érzetét kelt(h)ette. Az erős „közéleti” és „nemzedéki” líra címkéjét a megjelenés körüli kommunikáció, a szerző ez irányú érdeklődése és a friss kritikák ragasztották rá levakarhatatlanul a könyvre (lásd például Vári György „Így vagyok itt, egy ország maradéka”, [Népszabadság, 2014. augusztus 16.] és Mohácsi Balázs írásait). Nem biztos azonban, hogy a kötetnek ezek a legnagyobb erényei.

A nyitóvers (Határsáv), mint minden jó kötetbelépő, azonnal pozícionál. Lehet életrajzi olvasata is, hiszen a szerző Szombathelyen született, ugyanakkor kijelöli a versek és a kötet terét: Kelet-Közép-Európát vagy inkább Köztes-Európát, amely maga is egy határsáv Magyarországgal együtt. Ez pedig nem közélet vagy politika, sokkal inkább világnézet, miliő, összetéveszthetetlen tér. E térben kísérhetünk figyelemmel egy koravén valakit, akit jobb híján nevezzünk fiatalembernek.

A kötet legmeghatározóbb tematikája a család: szülők, nagyszülők, dédszülők és a hozzájuk kapcsolódó történetek. Tehát a koravén fiatalember elsősorban emlékezik, kimondott és ki nem mondott tragédiákra, betegségekre, halálra, nyugati vendégmunkára, egy anyára, egy homályos apára, ködös őszökre. Mindez nem számít nóvumnak. A megszólalás módja is inkább egy elfeledett attitűdöt képvisel, amelyet romantikusnak nevezhetünk. Fura konzervativizmus ez, bátorság kell játékba hozni József Attilát (pl. a Csak Szilveszter című vers, melynek rímelése üdítően hat, vagy az Abszint helyett), Szabó Lőrincet (Köszönőviszony), Cseh Tamást („Fehér babáim, fehér babák”), és még sorolhatnám. Családról és őszillatú szerelmekről beszélni rezignáltan, férfias, mégis érzelmes hangon úgy, hogy az nem lesz anakronisztikus: ez a kötet egyik igazi erénye.

A fiatalember sok esetben annyira koravén, hogy már-már öregemberként vizionálja saját magát: „Ameddig látok. Mert hétről-hétre / vérágasabbak a szemeim.” (Kleopátra) Vagy például a Férfinak szegődni című versben: „Délután, fotelben regényeket olvasunk, / savanyú cukrot, omlós kekszet rágunk, / és korán fekszünk, mint az apró öregek.”

Emellett munkál a kötetben a nemzedéki-jelleg megteremtésének igénye is, megkísérelve kijelölni azokat a pontokat, melyek meghatározó élmények vagy traumák a ’89 környékén született generáció számára. Ilyen esemény lehetne a Mennyi rutinban rögzített 2004. január 25-i tragédia, Fehér Miklós, magyar válogatott labdarúgó halála a Giumarães –  Benfica portugál bajnokin. Sokan emlékezhetünk a felvételre, amelyen a térdén megtámaszkodó csatár alig észrevehetően rándul egyet, majd hanyatt esik, mint egy rongybaba, s az ezt követő pánikra, a síró játékosokra. Az esemény túlnőtt közegén, a focin, egy ország gyászolta Fehér Miklóst, mégsem mondható nemzedéki traumának, legfeljebb egy szűk körének, a már ekkor is focirajongó srácokénak. Ennek ellenére a focivers remek, már csak az ilyen versszakok miatt is: „Hirtelen szívhalál egyenes adásban. / Sírtak az apák legidősebb fiaikkal, / amikor a szőke herceg piros palástban / utoljára a hajába túrt. / Mosolygott abban a percben – mondogatják.”

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Pál Sándor Attila, Irodalmijelen.hu, 2015. január 19.

Milyen nemzedéki traumákról tud beszélni egy 1989-es születésű költő? Lehet, hogy Fehér Renátó Garázsmenet című kötete nem is közéleti verseket tartalmaz, csak a kritika szeretné így láttatni? Pál Sándor Attila írt a könyvről.

Nincs helyjegy, nem fizethetsz kártyával,

                                                                                                              nincsen vészfék, se első osztály párnával,

                                                                                                              kávé meg cukor meg hálókabinszex,

                                                                                                              több megálló nincs, jön a garázsmenet”

(NKS: Garázsmenet)

 

                                                                                                                                                     

Az úgynevezett „közéleti költészet” tiszavirág-életű reneszánszát élte nem is olyan régen, kezdve Kemény István Búcsúlevél című versével a 2011. februári Holmiban, Térey János válaszversén, valamint Bán Zoltán András és Radnóti Sándor ÉS-beli levélváltásán át egészen az eddigi csúcs- és végpontig, az Édes hazám antológiáig. A diskurzus még természetesen tart, de a hullámverés érezhetően csitul.

Fehér Renátó Garázsmenet című kötete az idei könyvhéten ebbe a relatív csendbe érkezett, s ily módon egy sajátos megkésettség érzetét kelt(h)ette. Az erős „közéleti” és „nemzedéki” líra címkéjét a megjelenés körüli kommunikáció, a szerző ez irányú érdeklődése és a friss kritikák ragasztották rá levakarhatatlanul a könyvre (lásd például Vári György „Így vagyok itt, egy ország maradéka”, [Népszabadság, 2014. augusztus 16.] és Mohácsi Balázs írásait). Nem biztos azonban, hogy a kötetnek ezek a legnagyobb erényei.

A nyitóvers (Határsáv), mint minden jó kötetbelépő, azonnal pozícionál. Lehet életrajzi olvasata is, hiszen a szerző Szombathelyen született, ugyanakkor kijelöli a versek és a kötet terét: Kelet-Közép-Európát vagy inkább Köztes-Európát, amely maga is egy határsáv Magyarországgal együtt. Ez pedig nem közélet vagy politika, sokkal inkább világnézet, miliő, összetéveszthetetlen tér. E térben kísérhetünk figyelemmel egy koravén valakit, akit jobb híján nevezzünk fiatalembernek.

A kötet legmeghatározóbb tematikája a család: szülők, nagyszülők, dédszülők és a hozzájuk kapcsolódó történetek. Tehát a koravén fiatalember elsősorban emlékezik, kimondott és ki nem mondott tragédiákra, betegségekre, halálra, nyugati vendégmunkára, egy anyára, egy homályos apára, ködös őszökre. Mindez nem számít nóvumnak. A megszólalás módja is inkább egy elfeledett attitűdöt képvisel, amelyet romantikusnak nevezhetünk. Fura konzervativizmus ez, bátorság kell játékba hozni József Attilát (pl. a Csak Szilveszter című vers, melynek rímelése üdítően hat, vagy az Abszint helyett), Szabó Lőrincet (Köszönőviszony), Cseh Tamást („Fehér babáim, fehér babák”), és még sorolhatnám. Családról és őszillatú szerelmekről beszélni rezignáltan, férfias, mégis érzelmes hangon úgy, hogy az nem lesz anakronisztikus: ez a kötet egyik igazi erénye.

A fiatalember sok esetben annyira koravén, hogy már-már öregemberként vizionálja saját magát: „Ameddig látok. Mert hétről-hétre / vérágasabbak a szemeim.” (Kleopátra) Vagy például a Férfinak szegődni című versben: „Délután, fotelben regényeket olvasunk, / savanyú cukrot, omlós kekszet rágunk, / és korán fekszünk, mint az apró öregek.”

Emellett munkál a kötetben a nemzedéki-jelleg megteremtésének igénye is, megkísérelve kijelölni azokat a pontokat, melyek meghatározó élmények vagy traumák a ’89 környékén született generáció számára. Ilyen esemény lehetne a Mennyi rutinban rögzített 2004. január 25-i tragédia, Fehér Miklós, magyar válogatott labdarúgó halála a Giumarães –  Benfica portugál bajnokin. Sokan emlékezhetünk a felvételre, amelyen a térdén megtámaszkodó csatár alig észrevehetően rándul egyet, majd hanyatt esik, mint egy rongybaba, s az ezt követő pánikra, a síró játékosokra. Az esemény túlnőtt közegén, a focin, egy ország gyászolta Fehér Miklóst, mégsem mondható nemzedéki traumának, legfeljebb egy szűk körének, a már ekkor is focirajongó srácokénak. Ennek ellenére a focivers remek, már csak az ilyen versszakok miatt is: „Hirtelen szívhalál egyenes adásban. / Sírtak az apák legidősebb fiaikkal, / amikor a szőke herceg piros palástban / utoljára a hajába túrt. / Mosolygott abban a percben – mondogatják.”

- See more at: http://www.irodalmijelen.hu/2015-jan-19-1456/koraven-fiatalember-panaszai#sthash.fRMBpP9i.dpuf
2015-01-19 14:37:01
A Hős utcában található Budapest legnagyobb, jelenleg felszámolás alatt álló szegregátuma. Erdős Virág az utóbbi néhány évben sok időt töltött az itt élő gyerekek és felnőttek között,...
Mindannyian ismerjük azokat a pillanatokat, amelyekben egyedül vagyunk: az elalvás, az ébredés előtti perceket, amikor már tudjuk, hogy valamit épp elfelejtünk, de már nem tudjuk, hogy mit. Krusovszky...
Fordította: Morcsányi Géza, Kántor Péter
Ljudmila Ulickaja új elbeszéléseiben a hétköznapi és a megmagyarázhatatlan fonódik egymásba elválaszthatatlanul. Hősei idősödő, magányos figurák, akik megpróbálják rendezni a konfliktusaikat...
Fordította: Patat Bence
Utolsó előtti kötetéhez érkezett Knausgard nagyszabású regényfolyama, a Harcom.
Az Álmokban a fiatal felnőtt Karl Ove Bergenbe költözik, hogy a helyi íróakadémiára járjon, és teljesen...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ