Májkrémkonzerv, kovászos uborka, zsírszalonna. A makk felsőn sötétbarna kávéfoltok. Műanyag lambéria és konyakosmeggy. Kutyaugatás és tévéképernyő-vibrálás. Kiszáradt gémeskút, törött tetőcserepek. Régen minden más volt, csakhogy a nyomor korszak- és rendszerfüggetlen.

Aludnod kellene című kisregényében Kiss Tibor Noé egy elvadult rezervátum kilátástalan mindennapjairól készít grafitrajzsorozatot. A kötet helyszínéül szolgáló telep egy seholsincs-mindenüttvan peremgettó. Szikár, szomorú mondatokkal mutatja be a szerző. Többnyire sötétszürkével ír, a telepről eltűntek ugyanis a színek. Az erre tévedő olvasó Buheraország csodátlanított övezetébe, egy minden miszticizmustól ment véglényparkba érkezik. Tar Sándor Görbe utcájának és Kálmán Gábor Jasná Horkájának tőszomszédságába. Az itt lakóknak egy üveg pancsolt bor fölött biztosan volna mit megbeszélniük Hesz Jancsival és Sudákkal, Ujo Feroval és Sklenár kocsmárossal.

A telep a számkivetettség és a meg nem szokható reménytelenség földje, épp csak egy kerítésnyire tőlünk. Szeméthalmok takarják viszont el előlünk, az ott élőknek még a bekötőútig sem hallatszik el a hangja. Ezért aztán különösen hálásak lehetünk Kissnek, a pontos peremlétrajzért.

A lecsókonzerven vett cinkosság és az újföldesúrság bont törvényt errefelé. Az ittfeledettek heroizmusa abban áll, hogy bármekkora nyomor vegye is őket körül, a kártyán azért csak-csak csalnak, a győzelem elvégre – mint valami elérhetetlen, huncut délibáb – a térdre kényszerítettek számára is erény. „A telepen mindenki álmatlanságtól szenvedett.” Az itteniek számára ismeretlenek a vágyak. A rozsdásodó mosógépből bokor hajt ki, ellepi a gaz a futballpályát. Se játék, se tisztaság. A környezet egyre átláthatatlanabb, átjárhatatlanabb. A kies-kísérteties táj előbb a lelket mérgezi, roncsolja, aztán a testet is. Ha a hosszú esők után erősen süti a nap a tákolt palákat, gyorsabban párolog akkor az emberség. 

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Vass Norbert, BárkaOnline.hu, 2015. január 29.