„Megtorló eljárásokon töröm a fejem” Interjú Bodor Ádámmal (Népszabadság)
(kiadvány: Verhovina madarai)

A kánonképzők megegyeznek abban, hogy az elmúlt ötven év magyar irodalomtörténetét nem lehet majd megírni Bodor Ádám művei nélkül. Giccsről, díjakról, fordításokról beszélgettünk meg arról, mennyire hamis a róla kialakított kép, miszerint zárkózott és megközelíthetetlen lenne.

Tudom, hogy az életművet a díjak jellemzik a legkevésbé, mégsem tehetünk úgy, mintha semmit sem jelentenének. Milyen érzés volt a Prima Primissima díj átadóján a színpadon állni? Nem volt egy kicsit olyan, mint egy Bodor-novella?

– Nem, egy kicsit sem, az én történeteim ennél azért finomabbak, ez igazi hús-vér magyar történet. Én azt hittem, jó helyen lesz a díj Buda Ferinél, ő meg azt, hogy nálam. Úgy tudtuk, életműveket jutalmaznak. (A 2014-es Prima Primissima díjat a három jelölt közül Turczi István kapta. – A szerk. ) A Bodor-novella azért más, ennél is reménytelenebb. Ha szabad értelmeznem, az maga a konszolidált bizonytalanság, ahol bármi történjék is, nincs helye meglepetésnek.

– A nyolcvanas évek elején települt át. Hogyan fogadták itt?

– Azért az elég rég volt. Különösebb fogadtatásra így, több mint három évtized elteltével nem emlékszem, csöndben megérkeztem, és ahol jelentkeztem, ott tudomásul vették, hogy itt vagyok. Nevemet – leszámítva Fábri Zoltánt és néhány filmes személyiséget, akikkel korábban kapcsolatba kerültem – csak a legszűkebb szakmai körökben ismerték, olyan helyeken, ahova a kolozsvári Utunk irodalmi hetilap, ahol rendszeresen közöltem, eljutott. Nem tartottak számon, nem is igen tudták, hova tegyenek, az erdélyi magyar irodalmat érintő szemlékből, szakmai beszámolókból rendre kimaradtam.

– De otthon sem volt túl népszerű...

– Erdélyben, mint egykori politikai elítélt, afféle megtűrt kívülállónak számítottam, ráadásul írásaim sem a korabeli elvárások szellemében fogantak, így fontosabb helyeken illett rólam megfeledkezni. Innen nézve lehet, hogy elég viccesnek tűnik, de

amikor Mészöly Miklós valamikor a hetvenes évek végén Kolozsváron járva az Utunk szerkesztőségét meglátogatta, és én épp az egyik íróasztal mellett békésen kávézgattam, ahelyett hogy bemutattak volna neki, sietve hazaküldtek, nehogy jelenlétem a vendéglátás meghitt pillanatait megzavarja.

Egyébként több helyen úgy tudják, hogy még ma is Erdélyben élek. Persze, én sem tülekedtem. Mindmáig azt tartom, hogy az író számára a kapcsolati tőke mellékes, mert az életmű markánsabb darabjai eleve jelzik a pálya dimenzióit, mögöttük valamelyest felsejlik a szerző személyisége is, fölösleges még személyes varázsunkkal is kérkedni. Bár nekem lehet, az sincs.

– Balla Zsófia azt nyilatkozta a minap, hogy a magyar kultúra nagyon nehezen integrál. Nehéz bejutni a belső vérkörbe. Mi erről a véleménye?

– Ezzel nem egészen értek egyet. Persze, attól ez még így lehet. Mindenesetre az irodalom berkeiben ezt kevésbé érzékelem. Lehet azért, mert olyan nagyon nem akartam asszimilálódni, integrálódni, abban a hitben, hogy magyar író létemre nincs is hova, mibe, hiszen amibe kellene, abban én már eleve benne vagyok. Közben lehet, ezt is csak én gondoltam így. De azt hiszem, az ilyesmit is részben alkati adottságok determinálják, így az én példám mindjárt előhívja az ellenpéldáit is.

– A sikeresebbeket?

– Néhány egykori erdélyi pályatársam – anélkül, hogy áttelepült volna –, kellő svádával, akár korábbi kényesebb szerepvállalását is feledtetve, gyorsan, sikeresen beletagolódott a hazai irodalmi közéletbe. Mondom ezt anélkül, hogy tagadnám az áttelepültek iránti, részben trianoni gyökerű, ostoba anyaországi gyanakvást és gőgöt. Így aztán, ha az irodalomban nem is annyira, de másutt érzem Balla állításának igazát is. Trianon bizonyos értelemben Budapestet is provinciává tette: megerősít az identitásomban, ha tudom, hogy vannak nálamnál kevésbé magyarok, akik talán egy kicsit románok.

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Papp Sándor Zsigmond, Nol.hu, 2015. január 31.

Az írás a Népszabadság 2015. 01. 31. számában jelent meg.

2015-01-31 13:29:57
Lispector, Clarice (1920–1977)
Fordította: Bense Mónika
Egy fiatal lány a dzsungelből Rio de Janeiróba kerül gépírókisasszonynak: vajon az ő ártatlansága lesz erősebb vagy a nagyváros nyüzsgése? Ezt a történetet meséli el Clarice Lispector, vagyis az a férfi,...
Davis, Lydia
Fordította: Mesterházi Mónika
Abszurd történetek a hétköznapokról
Lydia Davis különleges novellái megújították a műfajt, és a kortárs amerikai irodalom megkerülhetetlen figurájává tették szerzőjüket. A flash fiction koronázatlan királynője olyan egyetemes emberi tapasztalatokat...
Závada Pál
Závada Pál új könyvének hősei az ország legnagyobb vállalatbirodalmának, a Weiss Manfréd Műveknek az örökösei - a gazdasági, politikai és szellemi élet ismert szereplői és magánemberek, barátok és vetélytársak,...
Schein Gábor
Az újrakezdés regénye
Kiefer, a magányos és elszigetelt kisvárosi számtantanár fokozatosan kénytelen rádöbbenni arra, hogy addigi élete és hivatása tarthatatlan és értelmetlen. Mindezt jegyzeteiben akkurátus pontossággal rögzíti...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ