Hiperrealista, mondja első könyvéről Dragomán György, melybe saját bevallása szerint majdnem belehalt. A kötetet a Magvető Kiadó 2015-ben ismét kiadta, és a megírás helyszínén mutatták be néhány hete. A szerző legutóbbi regénye a Máglya volt.

Noir és western, mondja a fülszöveg, melyek tulajdonképpen egészen pontosak. De ha még nem volna elég a műfajokból és definíciókból, melyekkel körül próbáljuk határolni a Dragomán regényét, hozzátehetjük: Bodor Ádám prózájának, a romániai kommunizmusnak és egy modern drámának is a keveréke.

A klasszikus útnak indulás helyett itt a másik tipikus kezdőhelyzet adja a keretet: egy fiatal idegen jelenik meg egy szintén idegen, zárt és minden mástól eltérő törvényszerűségek irányította helyen. Fábiánnak, a főhősnek gondolatait nem, csak az érzékeléseit észleljük, azokat viszont százszoros nagyító alatt. Így kerül bele az olvasó is a műbe.

Kellemes vagy kellemetlen szagok gyűrűznek a továbbhaladni merész olvasó orrába, ragadós sárrögök tapadnak a cipőjére, és folyamatos novemberi szürkeség veszi körül, valamint rengeteg dolog, amit nem ért. Pontosabban persze Fábián az, aki próbál kiigazodni a világban, ahol a kormányzó az atyaúristen, ahol építeni kell és egyúttal rombolni, nem vájkálni a titkokban és az erdő földjében, ugyanakkor rá kell jönni az összefüggésekre, ha a túlélés a cél.

"A kormányzó lehajolt, felemelte a földről az egyik lepeldarabot, lassan elkezdte gombóccá tekerni, Fábiánra nézett: – Érezte az állandóság vadító monotóniáját? – kérdezte. – A csontok mindig a föld alá kerülnek, és mindig újra előkerülnek a földből, minden megtörténik újra és újra, mindig ugyanaz történik, mintha örvény húzna a mélybe, úgy kapálózunk, azt hisszük, hogy bármit megtehetünk, pedig nem, mert előre el van döntve minden lépésünk, minden mozdulatunk."

Amitől a szorongató légkörű mikrovilág eseményei mégis kerek egésszé állhatnak össze, az a feloldozásnak nem tűnő kilépés, mely mégiscsak azt bizonyítja: ha van is pokoli, érthetetlen törvényszerűségek uralta börtön, lehetséges kilépni belőle. A múlt nagyon, nagyon erősen beárnyékolja ezt a világot, melyben Fábián túlélni próbál, s amelyben megtalálja az egyetlen utat, amivel még megőrizheti a józan eszét és a szuverenitását: szerelmes lesz. Persze nem abba és nem úgy, akibe s ahogy “kellene”.

Csupa bolond van ebben a világban, s egy idő után már teljesen eltűnik a határ józan titokzatosság és bolondság között. Ki épelméjű itt? Talán a főhős, reménykedünk, aki véres szarvaskoponyák, őrjöngő fiúk, kiásott halottak, rejtélyes építkezés és persze a kormányzó szava között lavírozik, s próbál életben maradni a folyamatos késélen táncolásban. Aki próbál nem bábu maradni a táblán, ahol egy valaki láthatatlan valaki rángatja dróton a színre lépőket.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Stenszky Cecília, Librarius.hu, 2015. február 26.