„Iszonyú minden angyal” – hangzik a híres Rilke-sor, mivel „a Szép nem más, mint az iszonyu kezdete, mit még elviselünk”. Jól felismerhetően megidézi ezt a Rilke-sort Hevesi Judit első verskötete, ez a monomániásan kitartó, vékony könyvecske, amely minden sorában olyasmire fókuszál, aminek elviselése, elbírása túl van a lehetőségeinken. Sajnos, ez éppen a saját életünk.

A kötet homogén, kiúttalan labirintusában mindenhol e saját élet idegensége mered ránk: kísértetszerű figurák, néma megszólítottak, elmosódó képek. A traumatizált emlékezés világa, mindaz, amiről nem tudunk beszélni, aminek nincs útja a nyelvhez. Az emlékek azonosíthatatlanok, a lebegő, testetlen álomképek utalnak rájuk. Közös jellemzőjük a tér fojtogató szűkössége, a „levegőtlen prés”, ahogy Pilinszky mondaná, bár az övének csak nagyon távoli rokona ez a líra. A könyv középpontjában a Mama alakja áll, pontosabban eltűnése és a nyomában maradó csend. A holokauszt rávetül a családtörténetre, ettől végképp elveszíti kontúrjait, az egyéni, családi közösségi traumák emlékfoszlányai összekeverednek: „az okok kaleidoszkópja / mássá rendezi a képeket / amikre emlékeznem kell”.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Vári György, Nol.hu, 2015. május 30.