„A magyar politika olyan, mint egy bántalmazó, elnyomó férfi”. Interjú (HVG.hu)
					     Zavarba ejtő kötettel, „anyátlan regénnyel” jelentkezett  Kiss Noémi. Nem csak egy férjgyilkosságról szól, hanem bemutatja a  meddőség lelki terheit, a megalázó tanári létet, az alig változó női  szerepeket. Miért a mindennapok megszokott, ám titkos tragédiája a  családon belüli erőszaknak?  Mi az oka, hogy triplán megalázott hivatás  tanárnak lenni? Interjú.
    	  	      hvg.hu: Egy brutális férjgyilkossággal indul legújabb könyve, a Sovány angyalok.  Amikor ennyire mélyre megy az író egy regényben, ráadásul hat éven át  dolgozik rajta, közben hogyan tudja megőrizni a lelki egészségét?
 Kiss Noémi: Tény, hogy a Sovány angyalok nem lányregény, de nem is páratlan a maga nemében. Többek között Szabó Magda Az ajtó és Az őz című  regénye is nagy hatással volt rám, illetve Galgóczi Erzsébet kegyetlen  őszintesége az ötvenes évek budapesti értelmiségi világáról. Főhősöm  vidéki tanítónő, aki a rendszerváltást magánéletileg és szakmailag is  személyes tragédiaként éli meg. Szerelem, szeretet és szenvedély vezérli  döntéseit a rossz házasságában is. Mindenképpen egyéni sorsot szerettem  volna elmesélni a maga politikai és társadalmi meghatározottságával  együtt. Nem számítottam rá, hogy a könyv végül ennyire kegyetlen és  megrázó lesz. Amikor anyagot gyűjtöttem a regényhez, azzal szembesültem,  hogy a családon belüli erőszak valójában köznapi történet, mindennapunk  megszokott, ám titkos tragédiája.
 hvg.hu: A regény főhőse, Lívia önkívületi állapotban késeli  meg a férjét, és utána nem emlékszik arra, amit tett. A kutatásai  alapján ez létező jelenség? 
 K. N.: A férjgyilkosságok lelki lefolyása  traumatikus, nehéz róla beszélni, a tettesnek nincs nyelve, annyira  drámai cselekedet, hogy még a mélyinterjúk is nagyon szűkösek a témában.  A tettes történetét némaság veszi körül, hiszen ő évek óta bántalmazott  személy. Cselekedete nem szándékos. Holland szociológusok a 90-es évek  második felében olyan házastársakkal készítettek interjúkat, akik  megölték a férjüket vagy a feleségüket, de a bíróság felmentette őket a  vád alól, mert ez hirtelen felindulásból elkövetett tettnek számít.  Ezeket az interjúkat beépítettem a regénybe, első sorban azt, ahogy az  elkövető visszaemlékszik arra a pár percre, amikor a gyilkosságot  elkövette.
 Lívia sorsára, életére, sorstalanságára helyeztem a hangsúlyt. Nem  mentem föl, és nem emelem föl őt (felemelkedik ő magától majd az olvasó  szemében). Személyisége, gyengesége, mindennapi szenvedése és  világérzékelése volt fontos. A bántalmazásokat követően, amit a férjétől  és másoktól kapott, jogosan tette, amit tett. Próbáltam a férj  nézőpontját is bemutatni, és leginkább a nyelvre, az elbeszélhetőségre  helyeztem a hangsúlyt.
  hvg.hu: A Sovány angyalok olyannyira nem feminista  olvasmány, hogy Lívia néhol kifejezetten antipatikus figura. Kockázatos  vállalás megírni egy ilyen ellentmondásos hős titkait? 
 K. N.: Igyekeztem alakot, személyiséget teremteni,  olyasvalakit, akiben többen laknak. Nem jóban és rosszban gondolkodtam,  mint a púderkönyvek mátrixai. Egy érzékeny, a világhoz való viszonyában  gazdag, ugyanakkor hisztérikus figurát láttam magam előtt. Aki sérült és  agresszív, akit bántottak és bánt. Csupa feldolgozhatatlan életeleme  van. Igen, Lívia néha egy borzasztó spiné, akivel nem olyan könnyű  együtt érezni, ő mérhetetlenül őszintén, sallangok nélkül, leplezetlenül  írja le élete történetét. Ez az én privát (írói) feminizmusom. A jog  szerint az ilyen típusú eseteknél a napló vagy más visszaemlékezés  bármilyen terjedelemben a vallomás része lehet. Ezen a ponton felmerül a  női írás kérdése: egy nő hogyan ír, hogyan fogalmaz, hogyan látja a  világot és saját magát. Szerettem volna, hogy a szöveg hűen tükrözze őt:  csapongóbb, érzelmesebb, flórában és faunában gondolkodik, nem  logikában – ahol a világ impulzusokat ad, ott direkt kifejezi magát.  Igyekeztem ezt a fajta spontaneitást megtartani, akár a  szóismétlésekkel, ellentmondásokkal együtt.
 hvg.hu: Lívia lényegében beleőrül abba, hogy nem lehet gyereke. Ideje volt végre őszintén beszélni a meddőségről? 
 K. N.: Mivel a különböző lombikintézetek sokat  szerepelnek a médiában, a technikai, orvosi része előtérben van, de az  érzelmi része nincs kibeszélve. Rossz érzés, amikor szégyelled magad  valami olyasmi miatt, ami miatt nem kellene, amiről nem tehetsz. Tudom,  mert nekünk is nehezen lett gyerekünk. Ugyanúgy szégyelled magad, ahogy a  bántalmazó kapcsolat miatt. Ez a legnagyobb titok. Lívia egyedül van  ebben a történetben a meddőségével még a párkapcsolatán belül is.  Ugyanakkor a meddőség a férjét is megviseli. A meddőség lesz a  házasságuk tragédiája. A lombikkezelésen átesett párok nagy százaléka  szétmegy a kezelés alatt. A regényben azt is bemutatom, milyen  hormonkezelést kapnak a meddő nők a 80-as években. Érdekes, hogy ma már  tudnak ezen segíteni, és ha a családon belüli erőszak nem is akkora  tabu, a meddőség még mindig az. Egy társaságban, ha egy harmincas párnak  nincs gyereke, akkor előbb-utóbb biztosan rákérdeznek, hogy mikor lesz  gyerekük. Ha a nő egyedül él, akkor kizárt az anyasága. A magyar  társadalomra jellemző, hogy egyből belépünk a másik intim szférájába, és  e lépés taposás. Az ikrek kapcsán is gyakran megkérdezik tőlünk, hogy  lombikbébik-e. Mintha nem volna mindegy.
[...]
A teljes interjú itt olvasható » 
Forrás: Hercsel Adél, HVG.hu, 2015. június 21