Spiró: Az emberiség emlékezete a szépirodalom. Interjú (Könyves Blog)
(kiadvány: Diavolina)

Alekszej Makszmovics Peskov, vagyis Makszim Gorkij utolsó éveiről mesél Spiró György új kisregénye, a Diavolina. Gorkij utolsó éve egybeestek a sztálini terror tombolásával, ami nem kímélte az előző rendszer értelmiségieit, legyenek azok írók, tudósok, zeneszerzők. Gorkij felebaráti szeretettel próbált közbenjárni a bebörtönzöttek, halálra ítéltek érdekében, de sokszor csak néhány hónappal tudta meghosszabbítani az életüket. A világhírű orosz író ellentmondásos életét ápolónője és utolsó szerelme, Olimpiada Dmitrijevna Csertkova tárja elénk piacokon, kórházakban, hosszú vonatutakon, vidéki dácsák elegáns szalonjaiban felcsipegetett pletykákat összefűzve. A hol tragikus, hol multságos anekdoták mellett megidéződnek Gorkij és Sztálin hajmeresztő játszmái, az író régi szeretőinek hisztériája, és fiának, Makszimnak korán félresiklott, szerencsétlenül rövid élete is. Annak, hogy Spiró épp most jelentette meg a regényt, semmilyen politikai üzenete nincs, ha üzenni akarna, megírná egy újságcikkben. A Diavolina írása közben nem Gorkij művészete foglalkoztatta, hanem az, hogy egy ilyen szélsőséges ember mit produkál, hogyan hányódik-vetődik ebben a modern világban. Spiró Györggyel az értelmiségiek szerepéről, nagyszerű orosz írókról és 21. századi memóriazavarokról beszélgettünk


A Tavaszi tárlat megjelenésének idején azt nyilatkozta a Könyvesblognak, hogy nem ír meg olyasmit, amit személyesen nem ismer, nem élt át. A sztálini Szovjetunióban viszont nyilvánvalóan nem élt. Azért választotta mégis ezt a korszakot, mert úgy érezte hasonlít a mostani világra?

A nagy francia forradalom óta eléggé hasonló a világ, és hát azt is megírták olyanok, akik nem vettek részt benne. Például Georg Büchner a Danton halála című csodálatos drámában. Büchner 30-40 évvel későbbi világa azért annyira nem különbözött az 1790-es évektől, bár lehet, hogy nem volt olyan éles a helyzet. Hosszas hezitálás és mindenféle tanulmányok után azért mertem belevágni ebbe a hatalmas témába, mert úgy gondolom, a huszadik század történései nincsenek annyira messze a huszonegyedik századtól.

Kizárólag valódi életekkel és történetekkel dolgozott, a regény minden szereplője létező személy volt. Ez miért volt fontos önnek?

Nem volt fontos, hogy mindenki éljen, az volt fontos, hogy izgalmas regényt írjak, de végül úgy alakult, hogy nem kellett fiktív figurát mozgatnom a valós szereplők között. Ez pusztán a véletlen műve, én nem dokumentumregényt akartam írni, hanem egy izgalmas sors hepehupáit követni. A regényben szereplő történetek némelyikét nem lehet megtalálni, mert nagyon el vannak rejtve. A legizgalmasabb történetek például lábjegyzete formájában maradtak meg, a magyar Wikipédián nem tudja ellenőrizni őket az ember, de még az angolon sem.

A tengernyi orosz névbe már az első oldalakon belefullad az ember. Nem gondolt rá, hogy névjegyzéket ír a könyvhöz?

A Tavaszi tárlatban is valós nevek voltak, de ma már a kutya nem ismeri őket. Ha az olvasó elolvas egy német, francia vagy olasz regényt, akkor rengeteg névvel találkozik, amelyekről az égvilágon semmit sem tud, de előbb-utóbb úgyis kiderül, hogy miről szól a könyv, és kik az alapvetően fontos szereplők. A Diavolinában kevés ilyen karakter szerepel, hét-nyolc ember, a többiek pedig csapódnak ide-oda, ahogy az életben is. A próza meglehetősen széles társadalmi közegbe ágyaz egy történetet, itt sem elszigetelt kamaratörténet van, hanem sok kicsi csillag az állócsillagok mellett, amelyek érdekes felvillanásokat okoznak. A szereplőkről nem kell többet tudni, mint amennyit én leírok, nem kell ismerni az egész életüket.

Olvasás közben végig úgy éreztem magam, mintha épp a nagymamám zúdítana rám egy regényre való falusi pletykát.

Ez nagyon jó, ez volt a szándékom! A regény azokból a pletykákból áll össze, amiket Lipa tud vagy hallott valakitől.

Miért döntött úgy, hogy kizárólag apró, rejtett utalásokkal érzékelteti, hogy Lipa és az író között az utolsó években szerelmi kapcsolat volt?

Azért, mert az illető hölgy is épp ilyen visszafogottan nyilatkozott erről. Rendkívül szemérmes ember volt, egyébként Gorkij is, noha egész életében falta a nőket.

Fontos lenne, hogy ma több Gorkij-művet tanítsanak az iskolában?

Egyáltalán nem fontos Gorkijt tanítani. Igazából senkit sem kellene tanítani, inkább adni kéne egy választékot a gyerekeknek a jó művekből, hogy aztán ők dönthessék el, mit olvasnak el és mit nem. Néha ajánlok egy-két művet az olvasóimnak, nem nagyon szokták elolvasni, elég meddő vállalkozás. Mint minden jelentős írónak, Gorkijnak is sok rossz műve van. Velünk az ötvenes évek elején elolvastatták Az anya című regényét. Ő maga is azt írta róla, hogy ez a legrosszabb regénye. Én nem az íróval foglalkoztam, hanem az emberrel. Gorkij egyetlen sorát sem kell ismerni ahhoz, hogy az ember ezt a regényt el tudja olvasni.

Az ön olvasatában milyen ember volt Gorkij?

Két évvel korábban, amikor megtiltották, hogy Gorkijról utcát lehessen elnevezni, a HVG-ben megjelent egy cikkem Gorkij, az utcanév címmel. Az az én véleményem, de nem teljesen esik egybe a könyvben leírtakkal, mert a Diavolinában van egy mesélő, aki ismeri Gorkijt, vele él. Remélem, Lipa megismerhető kizárólag abból, ahogyan mesél. Bőven elég, ha neki van véleménye.

Mi volt a legizgalmasabb dolog, amit Gorkijról megtudott a regény írása közben?

A regényben is benne van néhány nagy játszma, amit Sztálinnal vívott. Ezekről nem tudtam korábban, nem tanították az iskolában, és ha tudtak is róluk, akkor sem volt publikus. Oroszországban a kilencvenes évek közepén tárultak fel a sztálini archívumok, a bennük foglaltakat már tudtam használni. Ha 20 évvel ezelőtt akartam volna megírni ezt a történetet, nem lettem volna képes, mert nem voltak meg hozzá a források.

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Könyves Blog.hu, 2015. június 28.

2015-06-28 14:38:07
BECKETT, SAMUEL
Samuel Beckett Watt című regénye különös olvasmány, cselekményét leírni szinte lehetetlen. Watt-tal történnek bizonyos dolgok, tesz bizonyos dolgokat, részt vesz bizonyos beszélgetésekben, majd a történet...
DÜRRENMATT, FRIEDRICH
Fordította: Kurdi Imre
Az öreg hölgy látogatása mesteri dramaturgiájával, tragikomikus karaktereivel és sötét humorával a 20. század szorongó életérzésének emblematikus megtestesítőjévé vált. A darab, amely első bemutatóin a...
Závada Pál
Závada Pál új könyvének hősei az ország legnagyobb vállalatbirodalmának, a Weiss Manfréd Műveknek az örökösei - a gazdasági, politikai és szellemi élet ismert szereplői és magánemberek, barátok és vetélytársak,...
Schein Gábor
Az újrakezdés regénye
Kiefer, a magányos és elszigetelt kisvárosi számtantanár fokozatosan kénytelen rádöbbenni arra, hogy addigi élete és hivatása tarthatatlan és értelmetlen. Mindezt jegyzeteiben akkurátus pontossággal rögzíti...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ