Megkérdeztük Potozky Lászlót (Bárka Online)
(kiadvány: Éles)

Két novelláskötet után jelentkeztél Éles című regényeddel. Kezdettől fogva nagyobb epikai formában gondolkodtál, vagy írás közben szembesültél azzal, hogy anyagod kinőtte a novella kereteit?

Komplex kérdés. Már a pályám kezdetén, az első novellák megszületése idején álmodoztam arról, hogy egyszer majd regényt fogok írni. De nagyon féltem, mert nem tudtam, vajon hogyan fogok boldogulni ezzel a terjedelmes és bonyolult műfajjal, hiszen addig kizárólag rövidprózában utaztam. Persze volt néhány hosszabb elbeszélésem, de ez édeskevés volt ahhoz, hogy önbizalomtól duzzadva lássak hozzá a regényíráshoz. Aztán jött egy ötlet és hozzá néhány szikra, amelyek alapján úgy döntöttem, írok valamit. Így kezdtem dolgozni az Élesen. A jegyzeteimben volt annyi anyag, ami egy regényhez bőven elegendő, de sokáig még így sem mertem kijelenteni, hogy nagyprózát írok. Féltem, hogy egyszer csak váratlanul a végéhez érek, esetleg elakadok, és nem tudom folytatni. Körülbelül a harmadánál jártam, amikor ki mertem mondani, hogy igen, én most regényt próbálok írni.

Mi volt a kiindulópontod? Egy képet láttál magad előtt, esetleg egy jelenetet, vagy a figuráról tudtál többet?

Több kiindulópontom is volt. Nagyon megérintett például az, hogy egy nyári este a Thököly úton leszólított egy lány. Látszott rajta, hogy nem hivatásos, hanem egyetemista, aki alkalmi prostitúcióból tartja fenn magát. Addig csak sztorikat hallottam az ilyen lányokról, és igazából városi legendának tartottam ezeket a mendemondákat. Aztán elolvastam egy Stasiuk-kötetet, ami nem tetszett különösebben, az egyik novellánál mégis leragadtam, mert az első két oldal után elképzeltem, mi fog történni, de aztán mégse úgy lett. Gondoltam, elrakom magamnak ezt az ötletet, majd csak jó lesz valamire, talán össze lehet ütni belőle egy novellát. És akkor egy nap Csíkszeredában, valamikor 2013 júliusának végén, épp miközben harminckét fokban másztam felfelé a csíksomlyói messzelátóhoz, elkezdtek felbuzogni bennem mindazok a dolgok, amik egyetemistaként történtek velem. Nem tudom, miért pontosan ott és akkor, de egyetlen délután alatt szinte minden visszajött. Bőszen jegyzeteltem a telefonomba, s mire hazaértem, tudtam, hogy a Stasiuk-novellából kiemelt ötletet, a Thököly-úti élményt és ezeket az emlékeket fogom valamiképpen összegyúrni. Így kezdtem el írni az Élest.

Benne pedig egyes szám első személyű előadásmódban, a főszereplő egyetemista fiú perspektíváján keresztül tárul az olvasó elé mindaz, ami vele és szintén egyetemista, exprostituált barátnőjével történik. Hogyan alakítottad ki a megfelelő hangot, azt a nyelvet, amelyen leginkább közvetíteni tudtad generációd alapvető problémáit?

Nem volt könnyű feladat. Semmiképpen sem akartam rágörcsölni erre az egész nyelvezet-témára, ezért eleinte úgy írtam, ahogy a Nappá lett lámpafényben, az a szóhasználat és mondatalkotás dominált. Ám ahogy haladtam a történetben, úgy alakult a nyelv is, és mire a feléhez értem, önmagától létrejött az a megszólalási mód, amiről úgy éreztem, erre van szüksége az egész könyvnek, meg talán nekem is. A nulladik változat végigírása után tehát az volt az első dolgom, hogy egységesítettem és egy kicsit még finomítottam a nyelvezetet.

A regény központi alakja rendszeresen körömollóval sérti fel saját combját, újra és újra fájdalmat okozva ezzel önmagának. Miért váltak visszatérő motívummá a tigriscsíkoknak nevezett sebhelyek?

A válasz a borító hátoldalán található: legjobb fájdalomcsillapító a fájdalom. Az elbeszélő csak így tud reagálni azokra a negatív impulzusokra, traumákra, amelyek érik. Más menedéke nincs, túlérzékeny, képtelen a problémáit megoldani. Ilyennek született, ilyen pszichét dobott neki a gép. Ennek az embertípusnak nincs olyan, hogy minden oké. Valami lelombozó mindig történik, egymás után jönnek a pofonok, a seggberúgások. És mivel jelleméből adódóan képtelen akár egy pillanatra is relatív nyugalmat vagy legalább beletörődést érezni, ezekkel a tigriscsíkokkal tereli el a fókuszt egyik fájdalomról a másikra. Mert amíg a combjából kiserkenő vért nézi, és egész lényét ellepi az olló acélhegye után maradt fájdalom, legalább nem kell gondolkodnia, se önmagát, se a környező világot nem érzi.

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Ménesi Gábor, BárkaOnline.hu, 2015. július 8.

2015-07-08 13:46:38
Lispector, Clarice (1920–1977)
Fordította: Bense Mónika
Egy fiatal lány a dzsungelből Rio de Janeiróba kerül gépírókisasszonynak: vajon az ő ártatlansága lesz erősebb vagy a nagyváros nyüzsgése? Ezt a történetet meséli el Clarice Lispector, vagyis az a férfi,...
Davis, Lydia
Fordította: Mesterházi Mónika
Abszurd történetek a hétköznapokról
Lydia Davis különleges novellái megújították a műfajt, és a kortárs amerikai irodalom megkerülhetetlen figurájává tették szerzőjüket. A flash fiction koronázatlan királynője olyan egyetemes emberi tapasztalatokat...
Závada Pál
Závada Pál új könyvének hősei az ország legnagyobb vállalatbirodalmának, a Weiss Manfréd Műveknek az örökösei - a gazdasági, politikai és szellemi élet ismert szereplői és magánemberek, barátok és vetélytársak,...
Schein Gábor
Az újrakezdés regénye
Kiefer, a magányos és elszigetelt kisvárosi számtantanár fokozatosan kénytelen rádöbbenni arra, hogy addigi élete és hivatása tarthatatlan és értelmetlen. Mindezt jegyzeteiben akkurátus pontossággal rögzíti...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ