„Az írhatnék az olvashatnékból fakad” – interjú Szvoren Edinával (Könyvhét)

A Zeneakadémia karvezetés tanszakán 1998-ban szerzett művésztanári diplomát és egykori középiskolájában zeneelméletet meg szolfézst oktat, de közben 2005 óta rendszeresen publikál. Első novelláskötete, a Pertu 2010-ben, a második két év múlva Nincs és ne is legyen címmel jelent meg, amelyért a közelmúltban vehette át Brüsszelben az Európai Unió Irodalmi Díját. Az ünnepség idejére azonban már a boltokba került harmadik elbeszéléskötete is: Az ország legjobb hónéra. „Kettős élete” miatt kínálkozott, hogy Szvoren Edinát először az irodalom és a zene kapcsolatáról kérdezzem.

– A zenészi képességről azt tartják, hogy birtokosai sokszor jó matematikusok és könnyűszerrel sajátítanak el idegen nyelveket. Önnél is így van, csak még szépírói tehetséggel párosult a muzsikus lét? Mikor támadt először írhatnékja, és emlékszik-e, mi váltotta ezt ki?

– Néha így van, néha meg nem. Könnyen tanulok nyelveket, de nagyon rosszul beszélem mindegyiket, beleértve az anyanyelvemet is. A beszédképesség és a nyelvi tehetség nincs teljes átfedésben. A matematikát meg hagyjuk, e téren szégyenteljes karriert futottam be annak idején. Az írhatnék általában együtt jár az olvashatnékkal, abban gyökerezik, velem is ilyesmi történt: ha olvastam, írni akartam. Ez sokáig utánzásos jelleggel működött, emlékszem például egy rövid Móricz-stílusgyakorlatomra kamaszkoromból. Egyébként akkoriban leginkább verseket írtam, rosszakat, prózával talán húsz éves korom körül kezdtem el próbálkozni, majdhogynem teljesen tudatos ujjgyakorlatként pedig naplót vezettem egészen harminc éves koromig. Akkor hagytam fel vele, amikor megszülettek az első befejezett novelláim.

– Most hogyan osztja meg magát a zenei pálya, a tanítás és az írás között? Egy ideig, gondolom, járható út, hogy az iskolai szünetek kínálkoznak az írói munkásság gyakorlására, de aztán nem lép-e közbe az a sokat emlegetett ihlet, amit, gondolom, nem lehet nyárra időzíteni?

– Szerencsés vagyok, a tanítás csak három napomat veszi igénybe hetente, a többi napon írhatok, ha tudok, akarok. Ihletem általában nincsen, illetve dolgozni kell ahhoz, hogy legyen. Ha nem a gép előtt, írónapokon ér ez az úgy nevezett „ihlet”, az inkább valami tompa nyomás a mellkason, hogy írni kéne, hogy nem elég a valóság. Ha huzamosabb ideig nem tudok írni, akár azért, mert elegem van a mondataimból, akár azért, mert külső körülmények akadályoznak, tulajdonképpen nem igazán érzem embernek magam. Nyáron egyébként érdekes módon többnyire nem megy az írás. Szükségem van erre a kétpólusú életre, az arcokra három napon át, aztán a csöndre négy napig.

– Lehet, hogy előbb-utóbb választania kell a két hivatás között?

– Nem kell, nem hiszem, hogy kelleni fog. Nem szeretnék egyedül maradni az írással meg az előbb említett csönddel.

– Mennyire táplálkozik személyes tapasztalásból a novelláiban sokszor megmutatkozó elkeserítő, nyomasztó társadalomkép, általános mentális állapot, amelyet dramatikus írásmódja képes tovább fokozni?

– Ami a konkrét motívumokat illeti, sok minden van természetesen a körülöttem látott életekből, így többek között az enyémből is az írásokba darálva. Többnyire fölismerhetetlenül, mert nem azért lopkodok innen-onnan, hogy meg lehessen hosszabbítani a vonalakat valóságos emberek felé vagy felém, hanem ezeknek az alakoknak valamilyennek lenniük kell, a fantáziám pedig korlátozott. Sokszor csak staffázsként jelenik meg egy-egy alak, vagy akár egy-egy szereplő valamilyen tulajdonsága. Sokszor nem azért szőke a szereplő, mert az író a szőkeségről akar beszélni, hanem mert valamilyennek lennie kell. Az írás egyáltalán nem önkifejezés abban az értelemben, hogy el akarnám mondani emberekről, a világról, jelenségekről a véleményemet. Sok áttételen és kacskaringón keresztül azért mégis működik valamiféle, a motívumokon keresztül kimutathatatlan önkifejtődés, óhatatlanul.

– Hogy legalább egy szörnyű karvezetővel volt dolga élete során, azt biztosra veszem a Miért nyerítenek a gyerekek? című novellája olvastán

– Ez ennél bonyolultabb. Aki kórusban valaha énekelt, ismeri a tömegirányításnak ezeket a néha karikaturisztikus, néha torokszorító működésformáit. Ezt az írást konkrétan mégsem elsősorban az általam ismert karvezetőkből írtam (mondom, sokkal könnyebb kifejezni idegen sorsokon keresztül azt, amit a világból érzékelek), hanem láttam egy dokumentumfilmet valamelyik világhíres fiúkórusról és vadállat karnagyáról. Hihetetlen volt, hogy nem vágták ki az őrjöngését.

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Mátraházi Zsuzsa, Konyv7.hu, 2015. július 21.

2015-07-27 14:20:54
Lispector, Clarice (1920–1977)
Fordította: Bense Mónika
Egy fiatal lány a dzsungelből Rio de Janeiróba kerül gépírókisasszonynak: vajon az ő ártatlansága lesz erősebb vagy a nagyváros nyüzsgése? Ezt a történetet meséli el Clarice Lispector, vagyis az a férfi,...
Davis, Lydia
Fordította: Mesterházi Mónika
Abszurd történetek a hétköznapokról
Lydia Davis különleges novellái megújították a műfajt, és a kortárs amerikai irodalom megkerülhetetlen figurájává tették szerzőjüket. A flash fiction koronázatlan királynője olyan egyetemes emberi tapasztalatokat...
Závada Pál
Závada Pál új könyvének hősei az ország legnagyobb vállalatbirodalmának, a Weiss Manfréd Műveknek az örökösei - a gazdasági, politikai és szellemi élet ismert szereplői és magánemberek, barátok és vetélytársak,...
Schein Gábor
Az újrakezdés regénye
Kiefer, a magányos és elszigetelt kisvárosi számtantanár fokozatosan kénytelen rádöbbenni arra, hogy addigi élete és hivatása tarthatatlan és értelmetlen. Mindezt jegyzeteiben akkurátus pontossággal rögzíti...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ