Amikor értesültem Danyi Zoltán regényének címéről, több ifjúkori olvasmányélményem is eszembe jutott. Például Ladislav Fuks A hullaégető, Norman Mailer Meztelenek és holtak, Hans Hellmut Kirst Farkasok című regényei, meg Nemes Jeles László Saul fia című friss filmje. Nem utolsósorban a magam élményei a horvátországi és a boszniai háborúkból. Amikor már kézbe is vehettem a könyvet, majd elolvastam, beigazolódott a sejtésem, valamiféle kapcsolat fűzi egymáshoz ezeket a műveket, legkézzelfoghatóbban az, hogy a háború általában ugyanazon szituációkat termeli ki.

A dögeltakarító nem háborús regény, sokkal inkább az emlékezés és a feledés küzdelmét jeleníti meg, ami azonban végtére a jugoszláv polgárháború emléke elöli menekülés szellemi és morális iszapbirkózásának története.

A könyv első fejezete olyan lendülettel, sziporkázó iróniával, váratlan események egymáshoz illesztésével, a történetrészek közti nagy ugrásokkal vezet be a regénytörténetbe, hogy nem ismertem föl mögötte Danyi Zoltán elbeszélői habitusát. Olyannyira nem, hogy ha az Amerika című, Berlinben játszódó epizódot, ami akár önálló novellaként, sőt, talán kisregényként is megállná helyét, a szerző neve hiányában olvastam volna, bizony másnak tulajdonítom. (Egy ugyancsak vajdasági származású szerzőnek.)

A további hat fejezet (A furgon, A természetgyógyász, Celia, Európa, A vacsora, A tenger) tovább viszi az abszurditásokba csúcsosodó narráció koherenciáját, Danyi Zoltán eddig általam nem ismert hangütését, ám ebbe az egységes összetartozásba beúszik a szerzőre – szerintem – jellemző csillapodottság, szemlélődés, megérintő líraiság, a szinte tapintható leírás. Az első fejezet voltaképpen folyamatos, ismétlésekkel ritmizált monológ, amit senki se hallgat, se a pszichiátria ápolója, se a csöves, akikhez Berlinben beszél az elbeszélő, miként ő se hallgatta a török vendégmunkás szövegelését, amíg az a német fővárosba fuvarozta a Szerbiából indult regényhőst. Végül kiderül, az egész regény ilyen, hallgatóság nélküli monológ. Kibeszélés, szabadulás a történtektől.

Az elbeszélő volt üzemanyagcsempész, benzinkúti dolgozó, megjárta a frontot, volt szerelmes és álmodozó, belső dekoratőr, dögeltakarító, szünet nélküli szellentéstől szenvedő figura, háborús bűnös pedikűröse, füzetvadász és Amerikára ácsingózó, budapesti, belgrádi, újvidéki, spliti, berlini tébláboló, csak nem ebben a sorrendben, mint ahogy a regény fejezetei se következetes időrendi sorrendben követik egymást, hanem az olvasó saját maga illesztgetheti egymáshoz őket, hogy kirakja magának a regényben megfogalmazott élet-, illetve halálképet.

A regény címe – bizonyára mert magam is átéltem a műben megidézett polgárháborút – eleve a háborús hullaeltakarítást juttatta eszembe, nem pedig azt a háromtagú brigádot, amelynek tagjaként az elbeszélő egy furgonnal a közutakon elgázolt, vagy út mentén lelőtt vadakat gyűjti be. Ezt az utóbbi állítást viszont az elbeszélő maga relativizálja a mű vége táján: „hogy kik is lehettek valójában az úgynevezett dögeltakarítók, merthogy ezt a társaságot nagy valószínűséggel abból a különleges alakulatból hozták létre, amelynek a feladata a lemészárolt bosnyákok és albánok tetemeinek a gyors és lehetőleg nyomtalan eltüntetése volt, mielőtt az amerikai műholdak lefényképezték volna őket…” (228.)

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Fekete J. József, Magyarszo.com, 2015. július 23.