hvg.hu: Éles című könyve az Y-generáció regénye: hősei körülbelül 1980 és 1995 között született közép-kelet-európai fiatalok, akik nagyon dühösek. Miért látja ilyennek a saját generációját?

Potozky László: Először is fontos megjegyeznem, hogy én nem nevezhetem generációs regénynek az Élest, ez az olvasók és a szakma reszortja, az író feladata mindössze annyi, hogy látleletet nyújtson a korosztályáról. De hogy feleljek a kérdésre: a generációs regények szerintem mindig csalnak egy kicsit, mert általában egy hiperérzékeny, többnyire szomorú, szubjektív nézőponton keresztül mutatnak be egy nemzedéket. Nekem is az volt a fontos, hogy egy olyan ember szemszögéből ábrázoljam az Y-generációt, aki elég okos ahhoz, hogy a maga sajátos nézőpontján keresztül releváns információkat tudjon szolgáltatni a közegéről.

A főhős a regény kezdetén egy huszonegy éves, másodéves pszichológia szakos fiú egy közép-kelet-európai nagyvárosban, a regény végén pedig huszonöt éves doktoris hallgatóként búcsúzunk el tőle. Ő eleinte zsigerileg, tiszta szívből próbál kapcsolódni ahhoz a kiüresedett és képmutató PVC-világhoz, amiben élünk. Megpróbál alkalmazkodni a jelenlegi világrendhez, azonban rá kell ébrednie, hogy csak nagyon szűk körben tud mozogni, ha őszinte, igaz kapcsolatokba szeretne belemenni. Mivel ez nem sikerül, dühös és magányos lesz.

hvg.hu: Miért nem működnek az Y-generációs kapcsolatok? Miért magányosodik el ez a nemzedék?

P. L.: Ezt sokan szeretik a Facebookra, a közösségi médiára, az internetre fogni. Tény, hogy szakítás után mindenki fölmegy a Facebookra, és elkezdi nézegetni a csajokat és a pasikat, hogy ki lenne szimpatikus. Nagyrészt ebben a virtuális térben szőjük a kapcsolatainkat, hogy ne legyünk egyedül, de ebből a mesterséges térből egy csomó mindent ki lehet menteni, ki lehet hozni a való világba. Valóban kétélű fegyver, mert nagyon el lehet veszni benne, de én inkább hasznosnak, mint károsnak tartom. Szóval a baj leginkább az, hogy bizalmatlanok vagyunk egymással, és mintha eleve lenne bennünk egy nagy üresség, hiányozna belőlünk valami. Ehhez pedig semmi köze a kapcsolattartás közegének.

Amíg valaki naiv és fiatal, nagy reményekkel áll egy új szerelemhez, egy új barátsághoz. Idővel azonban egyre könnyebben feldühödik, mert egyre több csalódás éri: minél többször tapasztalja azt, hogy ez az ember sem akar rajta segíteni, nem akarja megérteni, annál kevésbé látja, hogy a másik is ugyanolyan elesett, mint ő. Miért nem erősebb nálam? Miért nem támaszkodhatok rá? Miért nem viselkedik úgy velem, ahogy én szeretném? Az emiatt érzett düh és csalódottság taszítja el a generációm tagjait egymástól. Óvatosak és bizalmatlanok lesznek, már nem merik elengedni magukat. Jobb híján kimérik, és tudatosan, mesterségesen alakítják a kapcsolataikat.

hvg.hu: Nem csak egymásra, a szüleik generációjára is dühösek: „Gátlástalanul törölt segget a huszonévesekkel a negyvenes-ötvenesek generációja, megtehették, velük is segget törölt a szocializmus, és örökre szarosak maradtak tőle.” – írja a könyvben. Ezt valóban így érzi?

P. L.: Ezt az elbeszélő mondja, aki nagyon ki van akadva abban a pillanatban, ezért elborult aggyal általánosít. Számtalan olyan negyvenes-ötvenes ember van a környezetemben, aki segített rajtam, szeret és megérti a problémáimat. A szüleim és köztem nincs semmiféle generációs ellentét. Például apám nagyon boldog, hogy nekem nem kellett bevonulnom katonának, szabadon élhetek, és nem kell félnem a besúgóktól. És ő ezt úgy tudja mondani, hogy nem érzem felhánytorgatásnak, bezzegelésnek. Azonban olyan hozzáállású emberekkel is sűrűn találkozom, akik azzal a felkiáltással, hogy a mai fiatalok már nem a kommunizmusban nőttek föl, úgy gondolják, lazán semmibe vehetik az Y-generációt.

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Hercsel Adél, Hvg.hu, 2015. aug. 3.