Szijj Ferenc: Lényegében megvakítom magam (Litera)

Az érzékelésen túl az elgondolható van, de annak a létezése vagy az igazsága még az érzékelhetőnél is bizonytalanabb. Nincs más lehetőség, a délibábokból kell valami sűrű anyagot gyúrnunk, kovácsolnunk, hegesztenünk. – Szijj Ferencet Agyag és kátrány – Fényleírás című verseskötetéről Nagy Gabriella kérdezte.

 

Hévizi Ottónak ajánlottad ezt a kötetet, a barátságon túl – felteszem – egyéb okaid is voltak erre. Mik ezek? Kijelölhető valamilyen filozófiai, gondolkodástörténeti hagyomány, amelyet a könyv megszólítani kíván?

Én nem kötném filozófiához ezeket a verseket. Az a gyanúm, hogy annyira speciális, egyéni belátásokból születtek, hogy nem lenne értelme filozófiai hagyományt emlegetni velük kapcsolatban. Ráadásul az, hogy egyéni, hogy „én”, az itt meglehetősen megfoghatatlan: félelmek és rögeszmék, rémálmok és víziók kusza szövevénye, a véletlenből és a zűrzavarból lecsapódó „rézeleje” (ki kell önteni), és némi igyekezet, hogy ezen hogyan lehet felülemelkedni, ezt valahogy elviselni, de a felülemelkedés se valami tanulság levonása, hanem ironikus legyintés. A költészet gondolkodási formája amúgy is különleges, nem nagyon szereti a túlzott elvontságot, szeret újra és újra visszatérni a konkrétumokhoz, még akkor is, amikor utólagos értelmezésről van szó. A kötet ajánlása inkább annak ünneplése, hogy ugyanazok maradtunk – én magamra talán, remélem, Ottó biztosan –, mint annak idején: igyekszünk józanul, de a lehető legnagyobb részvéttel nézni a világot.

A köteted címéből hiányzik a fény, csak mint műfajmegjelölés szerepel az Agyag és kátrány után, ami előzőleg – a folyóiratokban megjelent versek esetében – főcím volt még: Fényleírás. Miért döntöttél végül a mostani cím mellett?

Végül valahogy túl elvontnak hangzott nekem a „fényleírás”. Konkrétabbat akartam, és olyat, amiben áttételesebben van benne a fény, és úgy képzelem, az agyagba tényleg valamiképpen bele van temetve, a kátrány meg sötét ugyan, de néha csillog, szervesen csillog, hogy úgy mondjam. Mindkettő nehéz, mert közben kiderült, hogy nem is olyan könnyű leírni a fényt, benne van a kötetben ennek a kudarca is, sőt, akár a cáfolata, de legalább próbálkoztam. Az agyag olyasmi, amit megformálunk valahogy, aztán megszárad, kiég, és akkor közötte járunk, nézzük – az a valóság, ami a közös és külön akaratokból káoszelméleti vagy entrópikus alapon létrejön. A kátrányt meg családilag ismerem, egy nagy lábasban fortyogott az udvaron – az meg körülbelül a lélek családhasonlósági mélységei.

Magad is fotózol, rövid fény-árnyék videókat készítesz, vonalhálós grafikákat – fekete-fehérben. Hogyan engedelmeskedik a nyelv egy ilyesfajta képi látásmódnak, mit tesznek a szavak a fénnyel? Azaz: hogyan lehet leírni a fényt?

Leírni, az játék akart lenni, elvetélt kísérlet. A fény van, sőt, mindig van, a sötétségben is valamennyi, tehát ha le akarom írni, egyfolytában írnom kell, és ennyiben ez a könyv a Kenyércédulák folytatása, ahol szintén az volt az alapelgondolás, hogy minden napra egy rövid, naplószerű szöveg, ami aztán ott ugyanúgy nem valósult meg, ahogy a fénynek a folyamatos leírása sem. Eleve elvetélt kísérlet volt, mert már az életkörülményeim sem teszik lehetővé, hogy folyton csak írjak, hanem inkább mindig mást kell csinálnom, lopom az időt az íráshoz. De nyilván egyébként is nehéz lenne. Mégis érdekelt, hogy a felszínből – mert a fény általában csak a felszínt világítja meg – hogyan lehet az alatta levőre következtetni, illetve a felszín hogyan tudja elrejteni az alatta levőt, mert néha meg ez a játék. A nyelvvel, illetve esetemben a költészettel kapcsolatban is felmerülhet ez a probléma, ami más megfogalmazásban úgy hangzik: hogyan lehet az iróniát a lényeglátással összehozni, a természeti kontingenciát az emberi kauzalitással (vagy fordítva, a személyiségre vonatkozó, egyidejű véletlenségeket a fizikai törvényekkel). Ennek a problémának is végtelen számú megoldása lehetséges, ebből egy az enyém.

Úgy érzékelem, a camera obscura technikáját alkalmazod a verseidben, utalva az emberi látás (általában az érzékelés) tulajdonságaira, de több is ez ennél, mintha az emberi test maga lenne a doboz. Ki lehet látni a lyukon, vagy csak be?

A camera obscuránál a lyukacska méretét ugyan megváltoztathatom, de más módon nem tudok beleavatkozni. Egy automata, ha úgy vesszük. El kell képzelni, hogy vajon mit fog lefényképezni, aztán az előhívásnál kiderül, jól képzeltem-e el. Elég nagy a hibaszázalék, vesződséges munka. Ha a lakásban fényképezek, gyakran előfordul, hogy mire megtalálom a jó beállítást és a látószöget, addigra elmegy a napfény. Ha tájat fényképezek, mindig csak egy lehetőség van, mert több dobozt nem tudok magammal vinni, ráadásul a szabadban is gyorsan megváltozhatnak a fényviszonyok (eltakarja egy felhő a napot). És ez az egész érvényes lehet arra is, hogy az emberről, életről, fontos dolgokról hogyan tudunk meg valamit, vagy ha meg nem is tudunk semmit, legalább mondani, és a sok, változékony mondásból mi az, ami egy kis lyukon eléggé bemegy ahhoz, hogy legyen belőle valami.

Az utómunkálataid közt szerepel egy fotótechnikai eljárás, mint amilyen a fotók egymásra montírozása, olyan radikális egymásra rétegzés ez, amelynek végén épp a fókuszpont tűnik el, és lesz belőle vakfolt. Mint az egy papírra írt Iskola a határon. Mesélnél erről részletesebben?

Adódott ez az eljárás photoshoppal, ugyanis elég sok dobozképet csináltam az akkori konyhaablakunkból, nagyjából ugyanarról a helyről – azért sokat, mert egyikkel sem voltam elégedett. Aztán lett egy olyan, ami véletlenül elfogadható lett, de, gondoltam, a többit is kéne hasznosítani, és így jött az ötlet, hogy a beszkennelt képeket egymásra teszem. (Ez került aztán az Agyag és kátrány borítójára.) Némileg olyan, mintha szemüveg nélkül nézném az udvarokat és tűzfalakat, vagy mintha mozogni kezdene, megelevenedne, belerezegne a szürkeségbe ez az érdekesen tagolt, de puszta városi táj. De van egy másik változata is ugyanennek a látványnak: digitális géppel csináltam róla az évek során vagy hatszáz képet (szintén körülbelül ugyanarról a helyről), aztán egymáshoz fűztem őket, és lett belőle egy film, amelyben ilyen állóképek ugrálnak, miközben ugyanazt mutatják különböző napszakokban és évszakokban. Van hozzá halk utcazaj, és minden téli képnél megszólal a rádió.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Nagy Gabriella, Litera.hu, 2015. július 29.

2015-07-29 14:51:01
Lispector, Clarice (1920–1977)
Fordította: Bense Mónika
Egy fiatal lány a dzsungelből Rio de Janeiróba kerül gépírókisasszonynak: vajon az ő ártatlansága lesz erősebb vagy a nagyváros nyüzsgése? Ezt a történetet meséli el Clarice Lispector, vagyis az a férfi,...
Davis, Lydia
Fordította: Mesterházi Mónika
Abszurd történetek a hétköznapokról
Lydia Davis különleges novellái megújították a műfajt, és a kortárs amerikai irodalom megkerülhetetlen figurájává tették szerzőjüket. A flash fiction koronázatlan királynője olyan egyetemes emberi tapasztalatokat...
Závada Pál
Závada Pál új könyvének hősei az ország legnagyobb vállalatbirodalmának, a Weiss Manfréd Műveknek az örökösei - a gazdasági, politikai és szellemi élet ismert szereplői és magánemberek, barátok és vetélytársak,...
Schein Gábor
Az újrakezdés regénye
Kiefer, a magányos és elszigetelt kisvárosi számtantanár fokozatosan kénytelen rádöbbenni arra, hogy addigi élete és hivatása tarthatatlan és értelmetlen. Mindezt jegyzeteiben akkurátus pontossággal rögzíti...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ