„A fájdalom nem nemesít”. Interjú Potozky Lászlóval (Kortárs)
(kiadvány: Éles)

Nem könnyű ma fiatalnak lenni, de egyik generációnak sem volt az. Sehol a világon, Kelet-Közép-Európában meg pláne nem. Itt játszódik Potozky László regénye, a Magvetőnél megjelent Éles, amellyel két novelláskötet után jelentkezett. Névtelen város, névtelen főszereplő, meredek történet – de csak azok számára, akik nem merültek meg eléggé a mocsokban.

Volt olyan kritikus, aki azt írta, hogy az Éles durvább, mint a valóság, amivel én személy szerint nem értek egyet, és valószínűleg te sem. Mennyire táplálkoztál saját élményekből, és mennyire a körülötted élők történeteiből?

Minden, amit ebben a könyvben leírtam, vagy velem történt meg, vagy valakitől hallottam, esetleg olvastam. Ezeket próbáltam összesűríteni. Úgy gondolom, a művészeteknek és az irodalomnak is fontos feladata az élmények sűrítése. Ügyeltem arra, hogy ne legyen túl meredek a történet, de tudtam, hogy egyeseknek az lesz. Hogy realisztikusnak gondolja-e valaki, az attól függ, mennyit látott a világból, milyen tapasztalatokkal rendelkezik. Ha olyan alkat, mint én, aki megtapasztalt már ezt-azt, akár még magára is ismerhet, de ha elzárkózik a saját kis világába, ha nem merült meg eléggé a mocsokban, akkor hihetetlennek érezheti ezt a szöveget. Szerencsére a visszajelzések többsége olyan fiataloktól érkezett, akik át tudták érezni az olvasottakat, és hasonló élményeik vannak, mint nekem.

Mennyire speciálisak, mennyire szélsőségesek a könyvben szereplő figurák?

Szerintem nem szélsőségesek, az ismerőseim között is vannak ezekhez a karakterekhez hasonló személyiségek.

Dragomán György szerint legalább az író fejében léteznie kell a főszereplő nevének, még ha nem is nevezi meg. Te nem nevezed meg a könyvben a narrátort. Magadban sem adtál neki nevet?

Hogy miért nincs neve, az nálam nem írói, hanem olvasói fixáció, mert ha egyes szám első személyű elbeszélést olvasok, nem szeretem tudni az elbeszélő nevét. Úgy tudom magam a legjobban beleélni a szövegbe, ha nincs megnevezve a narrátor, mert akkor el tudom képzelni, hogy a sztori velem történik. Egyetlen (amúgy teljesen komolytalan) utalás van csak arra, hogy az elbeszélőnek is lengyeles a családneve, de nem tudom a nevét ennek a fickónak. Nem volt szükségem rá.

Koncepció volt, hogy a többi szereplőnek beceneve legyen? Katje, Mézga, Basszer, Sapesz, Rojál

Igen. Ha igazi neveket használok, lokalizálható lesz a történet. De nem is becenevek ezek, csak egyszerűen megnevezések. Nagyon jó kérdés… Te ezeket beceneveknek érezted?

Igen, állandósult beceneveknek.

Én nem éreztem becenévnek őket. Ott volt egy karakter, és egyszerűen így hívták.

Ahogy a főszereplőt, úgy a városokat sem nevezed meg. Miért?

Az már a regény előtt mániám volt, hogy nem szeretem lokalizálni a történetet. Azért, mert így akként mozgathatom a díszleteket, ahogy akarom. Ha úgy gondolom, hogy Kolozsváron játszódik a történet, akkor nem következhet a vasútállomás után egy ócskapiac. Ha felütöd a könyvet bárhol, el tudom mondani, mit és hol láttam, mi alapján írtam. Egy kelet-közép-európai nagyvárosban játszódik ez a történet, és amikor írtam, helyszínek tűntek fel a fejemben Budapestről, Kolozsvárról, Marosvásárhelyről és Csíkszeredából.

A vidék posványként jelenik meg a regényben. Úgy érzed, egy tehetséges fiatal csak egy nagyvárosban érezheti jól magát?

Ez az elbeszélő véleménye, és nem teljesen az enyém. De örülök, hogy észrevetted! Talán te is ilyesmit érzel. Ez privát elbeszélői világlátás, nem gondolom, hogy mindenki így van vele. Egyszerűen úgy látom, ha az ember elér egy jobb létállapotot, később nem szeretné azt lebutítani. Számomra a jó létállapot a nagyváros. Nagyon szerettem Kolozsvárt, és még jobban szeretem Budapestet. Amikor Kolozsvárra kerültem, egy ideig forgattam a fejemben, hogy egyetem után hazamegyek Csíkszeredába, de ez nagyon gyorsan elmúlt. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy kisvárosban éljek. Bezártnak érezném magam. Lehet, hogy csak beleképzeltem, de tényleg elesettnek, szomorúnak láttam azokat az embereket, akik haza kellett költözzenek a szülővárosukba. Én sehol máshol nem tudom elképzelni az életemet, csak Budapesten, és ezt az érzést tettem át a könyvbe. Ez talán benne van a generációnkban, ahogy te is ráéreztél.

Külföldre sem költöznél? Vagy ha igen, csak nagyvárosba?

Soha nem költöznék külföldre, de ha mennem kéne, akkor sem vidéki városba mennék. Ha például Németországba jelentkeztem volna egyetemre, akkor Berlint vagy Münchent választottam volna. Amúgy ha van valami identitásom, ami meghatároz, az a kelet-közép-európai. Sokan nem szeretik a kommunizmus maradványait, ezek az országok még mindig nem álltak fel, de ha van bennem ragaszkodás földrajzi területhez, az Kelet-Közép-Európa és Budapest.

Neked nem jelentett akár pozitív kultúrsokkot Erdélyből Magyarországra költözni? Vagy ez csak az idősebb generációkra volt jellemző?

Gasztronómiai szempontból felüdülés volt, mert Budapest a streetfood fővárosa, bár hiányzik néhány román kaja. Sokk nem volt, mert sokat jártam ide azelőtt, terveztem, hogy ideköltözöm, nem egyik pillanatról a másikra döntöttem. Sokan mondják a határon túliak közül, hogy nem értik meg az itteni embereket, de nekem nincs ilyen gondom. Budapesten elég sok barátom, haverom, ismerősöm van.

Az Éles elbeszélője szerint segget törölt velünk az előző generáció, velük meg a szocializmus tette ugyanezt. Lehet mentsége a mi nemzedékünknek, hogy az előző sok mindent elrontott?

Inkább úgy tenném fel a kérdést, hogy melyik generációra nem igaz ugyanez. Száz évvel ezelőtt Hemingwayék amerikaiként jó sok pénzből dőzsöltek, ittak, nőztek Párizsban, mégis elveszett nemzedéknek nevezték őket. Kikérem magunknak, hogy ők lettek volna az elveszett nemzedék! Amíg ma az írók irodákban meg call centerekben dolgoznak, és nem abból élnek, hogy írnak pár cikket, amiért tisztességes pénzt kapnak, addig ne Hemingway generációját hívjuk elveszett nemzedéknek! Nekik is megvolt a maguk keresztje, meg tudom érteni, visszatekintve minden generáció el van cseszve. Az Éles elbeszélője dühös, és ezért általánosít. Én igyekszem ezt megkerülni. Rengeteg mindent köszönhetek az előző generációnak, de olykor pofonokat is kaptam tőlük. Számtalanszor hallottam, hogy nyugodtan utazhatok külföldre, nem vagyok elnyomva egy diktatórikus rendszer által, szóval ne sírjak! De mit kezdjek a rám szakad szabadsággal? Sokan nem nőtték ki a szocializmust, ezért mondja az elbeszélő, hogy örökre szarosak maradtak tőle.

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Szarka Károly, Kortárs.hu, 2015. aug. 11.

2015-08-11 17:07:55
A Hős utcában található Budapest legnagyobb, jelenleg felszámolás alatt álló szegregátuma. Erdős Virág az utóbbi néhány évben sok időt töltött az itt élő gyerekek és felnőttek között,...
Mindannyian ismerjük azokat a pillanatokat, amelyekben egyedül vagyunk: az elalvás, az ébredés előtti perceket, amikor már tudjuk, hogy valamit épp elfelejtünk, de már nem tudjuk, hogy mit. Krusovszky...
Fordította: Morcsányi Géza, Kántor Péter
Ljudmila Ulickaja új elbeszéléseiben a hétköznapi és a megmagyarázhatatlan fonódik egymásba elválaszthatatlanul. Hősei idősödő, magányos figurák, akik megpróbálják rendezni a konfliktusaikat...
Fordította: Patat Bence
Utolsó előtti kötetéhez érkezett Knausgard nagyszabású regényfolyama, a Harcom.
Az Álmokban a fiatal felnőtt Karl Ove Bergenbe költözik, hogy a helyi íróakadémiára járjon, és teljesen...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ